Egy újabb nap. Ránézek az órára és látom, hogy még csak reggel 06:00 óra. Három percet még várnom kell, mert csak 06:03 órakor kelhetek ki az ágyból. Eljött az idő, most már bemehetek a fürdőszobába, hiszen minden napomat a fürdőszobában kezdem, csak ott öltözhetek fel. Minden nap csak zöld színű pólót és zoknit hordok. Amíg öltözöm, anya -mint minden egyes reggel – elkészíti a májkrémes kenyeremet. Miután odaültem az asztalhoz, ráhelyezem a Haribo márkájú, cseresznye ízű gumicukrokat a májkrémes kenyérre és úgy eszem meg.
Minden reggel a 6:53 órakor induló, zöld színű Ikarus busszal megyünk az iskolába. Előfordul, hogy lekéssük a buszt, olyankor többet lehetek otthon, hiszen a 7:04 órakor induló sárga színű Ikarust utálom. Arra nem szálhatunk fel, az egy gonosz busz és bántani akar! Tudni kell, hogy a kedvenc számom a hetes és a hármas, kedvenc színem pedig a zöld. A négyes számot és a sárga színt nem szeretem. Éppen ezért, mikor egyszer anya a „hét óra négyes” busszal akart engem elvinni iskolába, sírtam, mert elkezdett fájni a fejem. A következő megállónál le is kellett szállnunk, annyira fájt a fejem a sárga szín és a négyes szám miatt. Ahogy leszálltunk a buszról el is múlt.
Mikor látom, hogy valaki átmegy a piros lámpán, vagy nem tartja be a közlekedés szabályait, – ami szinte minden egyes nap előfordul – akkor rá kell szólnom hangosan, mert az nem helyes. Azt sem tudom megérteni, ha a busz nem pontosan érkezik a megállóba, hiszen az időpontot nem véletlenül írták oda. Ilyenkor a kérdéseimet mindig anyának szegezem, ha pedig nem tud számomra kielégítő választ adni, akkor kiabálnom és sírnom kell.
Körülbelül így kezdődött minden egyes nap, mikor általános iskola, alsó tagozatába jártam.
A mai napig nagyon érdekel és szeretem a tömegközlekedést és annak eszközeit. A kedvencem az Ikarus. Gyerekkoromban az ablakban vártam a közlekedő buszokat és már a hangja alapján tudtam, hogy a közeledő busznak mi a rendszáma. Természetesen azokból sem szerettem az összeset és voltak kiemelkedően kedves buszok számomra. Ilyenek voltak a zöld színű „DUD” rendszámos buszok.
Az iskolában a matek volt a kedvenc tantárgyam. Kevesen voltunk egy osztályban és én voltam a legjobb matekból. Ha jól viselkedtem és ügyes voltam az órákon, akkor a tanár néni mindig zöld pontot rakott a pontozótáblára. A többieknek piros pontot, de nekem mindig zöldet, mert tudta, hogy az volt a kedvencem. Az énekórát és a magyart órát nem szerettem, mert nem érdekeltek. A zenét, az énekeket imádtam, de mikor hamis hangot hallottam, akkor fájt a fülem és ezt jeleznem kellett. Hiába jegyeztem meg hallomásra mondatokat vagy szövegeket, ha nem érdekelt egy vers vagy egy költőnek, írónak az élete, akkor nem voltam hajlandó megjegyezni.
Mindig kevés barátom volt, ha egy ember külalakján vagy személyiségében nem tetszett valami, nem volt szimpatikus, akkor nem akartam vele beszélni, kerültem az illetőt. Nem vizsgálhatott meg akármilyen orvos, nem taníthatott bármelyik tanár az iskolában. Ha valaki nem volt szimpatikus, akkor nem álltam vele szóba, nem hallgattam rá. Ellenben a szeretteimhez, vagy akik szimpatikusak voltak, mindig nagyon ragaszkodtam. Amit mondtak, az kőbevésett törvénynek tartottam. Ezért is kellett vigyázni arra, hogy mit mondanak nekem.
Sokat köszönhetek az édesanyámnak, hiszen rengeteget kellett értem küzdenie. Az állapotomat egész korán, már kétéves korom körül felismerte és szakembertől, szakemberhez vitt. A környezetemben élők közül, sőt a közvetlen családomban sem tudta mindenki azonnal elfogadni az autizmussal járó speciális helyzetet. Anyukám komolyan vette, amit a szakemberek tanácsoltak neki, kiharcolta, hogy csökkentett létszámú, speciális osztályban kezdhessem az iskolát, majd mikor az állapotom engedte, akkor fokozatosan részt vehettem egy rendes létszámú osztály tanóráin, majd az 5. osztályt már átlag osztályban kezdhettem. Eleinte fárasztó és nehéz volt. Egy év után viszont már hozzászoktam és már barátaim is lettek. Ahogy megtanultam elfogadni a normál létszámú osztály szabályait, és elfogadtam annak ritmusát, úgy oldódtak fel benne a korábban is említett röghöz kötött szokásaim. Már nem kiabáltam senkire, ha átment a piros lámpán és már az sem fájt, ha sárga színű busszal mentünk iskolába. Megtanultam a májkrémes kenyeret gumicukor nélkül enni és az embereket is igyekszem elfogadni olyannak, amilyenek. Mindennek köszönhetően később normál középiskolába mehettem és a sikeres érettségi vizsgám mellé egy sikeres szakmai vizsgát is megszerezhettem.
Ma már egy tömegközlekedést üzemeltető vállalatnál dolgozhatok. Olyan munkám lett, ami érdekel és szeretem is. Azonban, ha az édesanyám nem ismeri fel az állapotom és a környezetemben élő emberek nem tanítanak meg beilleszkedni, alkalmazkodni abba a társadalmi életbe, amely körül vesz, akkor egy bentlakásos intézménybe kerülhettem volna, ahol csak a sajátmagam által kialakított, valótlan világban élhetnék, a környezetem pedig próbálná csillapítani a viselkedéseimből fakadó kellemetlenségeket.
Ennek történetnek a tanulsága az, hogy ne csak április 2-án vegyük észre a körülöttünk élő, autizmussal küzdő embertársainkat. Segítsük őket a türelmünkkel és elfogadásunkkal, hogy ők is értékes tagjai lehessenek a társadalmunknak.
Kép: REflex24