A Békás-tó partján hallgatva a nád susogását eszembe jutott Ovidius Átváltozások című műve. Árkádia ligeteiben Pán egy nimfát üldözött, de a vízparton szem elől tévesztette. Tétova bolyongása közben hallgatta a nádon játszó szél hangját, és felötlött benne, hogy hangszert készítsen belőle. A fuvola azért zenél olyan szépen, mert Szirinx hangján szól hozzánk. Ő volt az a tünemény, akit Pán üldözőbe vett, és aki a vízinimfáktól kérte, hogy rejtsék el. A vízinimfák Szirinxet az utolsó pillanatban nádszállá változtatták, így jártak túl az istenség eszén. Ovidus művében azonban nemcsak Szirinx változik át, hanem a nád is átlényegül Pán kezében: a vágy művészi formában születik újjá, a szerelemből zene lesz. Erre a kettős metamorfózisra emlékeztethet bennünket a nád susogása.
Csokonai nem csupán költő, hanem zenész is volt, fuvolája mind a mai napig megtekinthető a Református Kollégiumban. Dalaiban szentimentálisan vágyódott az idilli természet után. Barátai – például Fazekas Mihály – nem így gondoltak a természetre. Sokkal gyakorlatiasabbak voltak, kertészkedtek, füvészkönyvet írtak, ezért áll a botanikus kertben Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel szobra. Ez is része a cívis polgár mezővárosi múltjának.
Csokonai azonban Rousseau tanítványaként az érintetlen természet szerelmeseként Szirinx hangján dalolt: „Mikor lesz, hogy lelkem, letévén / A testnek gyarló kérgeit / S angyali pillangóvá lévén, / Lássa Olympus kertjeit”? Mikor meghalt, Kazinczy javasolta, hogy márvány sírján álljon a következő felirat: „Árkádiában éltem én is!” A debreceni polgárok körében hatalmas pör kerekedett az ötlet hallatán. Fazekasék nem Árkádiában éltek, hanem a földművesek gyakorlatias világában. Évszázadoknak kellett eltelnie, hogy Debrecenben megértsék, bizony ott élünk. Nemcsak Csokonai, hanem mindannyian.
Harmóniában élni a természettel, otthonra lelni a művészetekben, ezt jelenti ma debreceni polgárnak lenni. Egy évtizede még köztünk járt Térey János és Borbély Szilárd. Sétáltak a Nagyerdőn és beszélgettek, vitatkoztak, néha pedig csak ültek egy padon és figyelték a nimfákat. Aztán ahogy távoztak közülünk, emlékművet emeltünk ott, ahol annyira szerettek elidőzni. Egy márványtömb nyugszik Borbély Szilárd kedvenc pihenőhelyén, rajta a felirat: „Et in Arcadia ego”. Ez került volna Kazinczy tervei szerint Csokonai sírjára, de az emlékmű soha nem készült el. Most ott pihen a márványtömb a Békás-tó partján, ahol hallgatom a nádas susogását, miközben Pán és Szirinx történetére gondolok.”
-4.6692-