Kossuth kiáltványa 175 éve, 1849. január 6-i dátummal jelent meg és szólt Debrecen közösségéhez az országgyűlés és a kormány Debrecenbe megérkezése alkalmából. Tanulságos lehet nekünk, debrecenieknek ma is. Érdemes figyelmesen olvasni. És megérteni, amit célszerű megértenünk.
„E tőrzsgyökeres magyar város köréből fog Magyarország megmentetni és nemzeti szabadságunk biztosíttatni.
Igenis, meg fog mentetni és biztosíttatni!
…Kezességül szolgál erre az örökkévaló Isten igazága (…)
…Kezességül szolgálnak vitéz hadseregeink (…)
…Kezeskedik az egész nemzet (…)
…De kezeskedik főképpen a Tiszának romlatlan szívű magyar népe (…)
És kezeskedik a szeplőtlen magyar eredetiségű alföld, tőrzsgyökeres magyar fővárosa: a lelkes Debreczen, mellyet Isten a végre választott ki, hogy kebelében emelkedjék fel a magyar nemzet szabadságának erős temploma.”
Kossuth Debrecen közönségét megszólító kiáltványának retorikai csomópontjait gyűjtöttem össze fentebb. (a teljes szöveg a Debrecenben akkor kiadott Alföldi Hirlap 1849. évi jan. 7-i 2. számában jelent meg).
Ezek többségét jól ismerjük. Közéleti megemlékezések, politikatörténeti elemzések kiemelik Kossuth zseniális szónoki fordulatait, amelyekkel gyakorta apellált a megszólítottak büszkeségére, szabadságszeretetére, a hitszegő módon honunk ellen támadókkal szembeni jogos haragra.
Ám kevesebb figyelem esett eddig arra, hogy volt-e más oka is, hogy Kossuth erőteljesen, részletezően hangsúlyozta az „Alföld magyar népének” és Debrecennek mint az Alföld fővárosának szerepét.
Alföld, kunság, jászság, hajdúság szabad kerületei, alföldi nagy határú cívis városok, kiemelten pedig Debrecen , hm…???
Ha jobban belegondolunk, Kossuth gondolatmenete mögött feltűnik a reformkor egésze, felsejlenek a reformkori politikai viták a modernizáció, a polgárosodás lehetséges útjairól.
Azt a reformkori hazai elit minden tagja belátta: a bécsi kormányzat bábáskodásával kialakult birodalmi modernizációs program a történelmi magyar alkotmányosság felszámolásával, a birodalmi piacra építő, annak érdekeit érvényesítő gazdasági modernizációval a Habsburg birodalmat, az abszolutizmust kívánta erősíteni és versenyképessé tenni az ipari forradalom sodrásába került Európában.
Korabeli politikai elitünk legjobbjai két évtized vitáiban érlelve, fokozatosan jutottak el arra a meggyőződésre, hogy az ipari modernizáció kihívására válaszolva mozdulni kell, a „Pató Pál”-i maradás nemzethalálhoz vezethet: a mit és hogyan változtatni? maradt végül igazán a viták fókuszában.
A fontolva haladók az elsősorban a hazai nagybirtokok modernizációját segítő a Habsburg birodalmi modernizációval részben összeegyeztethető, lassú és korlátozottan jogegyenlősítő átalakulási programban voltak érdekeltek. A nemzeti önrendelkezés kívánalmát ezért csak rendkívül szűkkörűen értelmezték, firtatása nem igazán állt érdekükben.
A Kossuth által vezetett szabadelvű ellenzéki tábor egyet értett a fontolva haladókkal abban, hogy a gazdasági fejlődés, a piacosodás érdekében sem szabad átvenni egy csapásra a nyugat-európai közjogi-alkotmányos megoldásokat – a történelmi magyar jogfejlődés teljes elvetésével. Inkább a történelmi magyar alkotmányra épülő rendszer fokozatos átalakításával, a jogoknak a kiterjesztésével („jogkiterjesztéssel”) kell eljutni az egy és oszthatatlan polgári szabadsághoz, a gazdaság modernizációjához.
A Kossuth vezette szabadelvű ellenzék meggyőződésévé vált, hogy mindez nem érhető el csupán a nemzeti önrendelkezés és a nemzeti piac érdekeinek egyidejű középpontba állításával. Így gondolták elérhetőnek azt, hogy a formálódó magyar politikai nemzet akkor még eltérő jogállású csoportjainak érdekeit egyeztető politika kiformálhatja a polgárosodást/modernizációt egyaránt támogató többséget. Kossuthék lényegében a sikeres nemzeti polgárosodás egyetlen járható útjának és biztosítékának tartották az érdekegyesítést, a korabeli nemzeti együttműködés rendszerét.
Nemzeti önrendelkezés, a nemzeti piac érdekeit érvényesítő gazdasági modernizáció, a történelmi magyar alkotmányosság talaján a szabadságjogok kiterjesztése, nemzeti érdekegyesítés/együttműködés – ezek voltak programjuk egymást feltételező pillérei.
1848-ban a „népek és forradalmak tavasza” kész helyzetet teremtett, a hazai politikai elit a felgyorsult helyzetben a reformkori programok egyfajta kompromisszumaként alkotta meg az áprilisi törvényeket, elnapolta a további kérdésekben a belső vitákat. A bécsi udvar hitszegése pedig igazolta, hogy a nemzeti önrendelkezés és annak megvédése nélkül érdemi nemzeti polgárosodás tényleg nem képzelhető el. A szabadságharc hadi fordulatai úgy hozták, hogy 1849 januárjára Debrecen vált a nemzet fővárosává. A helyzet kényszerén túl Kossuth azért bízhatott az Alföld birtokos társadalma, szabadságokkal felruházott kerületei, városai támogatásában, mert ők adták már korábban is a szabadelvű ellenzéki program, a nemzeti polgárosodás fő társadalmi bázisát.
Kossuth ezt tudta, ma már mi is tudjuk, Kossuth a büszkeségen túl valóságos érdekekre, értékekre apellált, mikor az „alföldi népet”, a sajátos alföldi városfejlődési út közösségeit szólította meg.
De miért is találhatott egymásra a reformkorban a nemzeti polgárosodás politikája és az „Alföld népe” valamint „tőrzsgyökeres fővárosa”?
Debrecen apró falvakból vált évszázadokon át módos mezővárossá, majd 1693-ban a térség legnépesebb – szabad királyi jogokkal bíró – cívis városává, határai megközelítették a legkisebb vármegye nagyságát. Gazdálkodásában egyszerre játszott motorikus szerepet a helyi, a regionális piac és a távolsági kereskedelem mozgatta kézműipar, a mezőgazdálkodás, ezek üzleties közösségi menedzselése. Így a pozíció- és közösségőrző konzervativizmus, a pragmatikus üzleti nyitottság, a piaci kihívásokra adott alkalmazkodó, innovatív magatartás egyaránt kijegecesedtek a debreceni mentalitásban.
És a reformkor idejére Debrecen, belső feszültségeivel együtt is a Magyar Királyság legnépesebb, vagyonos, jelentős befolyással rendelkező városa volt, amelynek kisugárzása jóval túlterjeszkedett széles határterületein. Egyházszervezete, oktatási rendszere okán fél országra kiterjed kapcsolatrendszere, befolyása volt, kultúrája, a ’debreceni műveltség’ egyszerre volt minőségi, a németalföldig terjedő szemhatárú európai, és öntudatában magyar.
A debrecenieket a sajátos „jogállás, a vallási egység, a nyelvi azonosság, a jelentős vagyon és lélekszám, a gazdálkodás és a kulturális autonómia együttes hatása olyan közösséggé formálta, amelyhez hasonlót sem tömegben, sem minőségben a magyarságon belül az időben nem lehetett találni” – foglalta össze Balogh István a debreceniség lényegét.
A debreceniség, a cívis mentalitás elemeit küldetéstudatos hitvallás forrasztotta integráns egésszé, már 1666-ban így fogalmazott Barta Boldizsár, a város történetének első krónikása:
„e városnak valamiféle rendeltetése van, elsősorban saját szűkebb közössége,
ezen felül az egész nemzet és végül valamiféle transzcendens hatalom számára…”
Elkötelezettség, felelősség a helyi közösség, a nemzet és a mindenható iránt – ez volt, ez vált évszázadokon át ívelve a debreceni polgárok és vezetőik hitvallásává.
E hármas elkötelezettségre, valamint a cívis közösség gazdasági, kulturális, vallási és önkormányzati intézményeiben rejlő erejére, a nemzet túlnyomó többségének együttműködésére épülő polgárosodásban való érdekeltségére alappal apellált Kossuth Lajos, amikor kiáltványában mintegy következtésképpen jutott a megállapításra:
„Debreczen népe! Ime, én a nemzet nevében Debreczen városát a magyar szabadság őrvárosának nyilatkoztatom s az országgyűlést és kormányt a debreczeniek becsületérzésének rendíthetlen sziklájára helyezem.”
Kossuth apellálása bevált: 1849 első 5 hónapjában Debrecen méltó módon töltötte be a tőle elvárt szerepet, a szabadságáért és polgárosodásáért küzdő nemzet méltó fővárosává emelkedett.
Nekünk mai debreceni polgároknak – az emlékezésen túl – érdemes megfontolnunk, van-e üzenete Debrecen történelmi szerepének, a cívis város 175 éve nyújtott teljesítménynek mindannyiunk számára?
A debreceniség, a város fejlődésének hagyományai, a debreceni hitvallás kötelez bennünket arra, hogy nemzetünk és a mindenható iránti kötelezettségünknek mindenkor eleget tegyünk – legjobb tehetségünk szerint. De jó cívisként kötelez arra is, hogy szem előtt tartsuk: hármas rendeltetésünknek akkor tehetünk eleget, ha városunk, közösségünk maga is mindig elég erős: gazdasági, kulturális és mentális képességei alkalmassá teszik küldetése betöltésére. Ennek garanciája, ha felismerjük: városunk minden megújulásában – a mai megújulásában is – tovább kell hogy vigye közösségi identitásunk évszázados értékeit, fejlődésünk felhalmozott tapasztalatait, az új és újabb kihívásokra adott válaszunk eredményeként újjászülető főnix-városnak mindig Debrecen arca kell hogy legyen.