-Te miért sírsz? – kérdeztem a csoporttársamtól, amikor a kötelező egyetemi terepgyakorlatunkon lehuppantam mellé a recski dombtetőn.
-Itt, a recski munkatárborban raboskodott édesapám – érkezett a válasz.
Mintha egy gát szakadt volna át, ömlött belőlünk a szó, elsirattuk az ő apukáját és az én apai nagyszüleim málenkij robotra elhurcolt családtagjait. Olyan dolgokról beszélgettünk ott akkor, amikről még a vasárnapi családi ebédeknél is tilos volt. A sorsközösség összehozott bennünket, azóta is tart a barátságunk, pedig a recski erdő a ’80-as évek végén hallgatta ki a titkunkat.
Nekünk február 25-e, a kommunizmus áldozatainak emléknapja az évszázadok óta együtt élő mikro- és makroközösségek szétveréséről, értékeik felszámolásáról, a magántulajdon erőszakos megfosztásáról, a parasztság ellehetetlenítéséről, az értelmiség elhallgattatásáról, az arisztokrácia és a papság könyörtelen üldözéséről szól. Ezen a napon a kommunizmus, mint a legkártékonyabb ideológia internáltjairól, koncepciós perek elítéltjeiről, halálra éheztetettekről, kitelepítettekről, átnevelő táborok áldozatairól emlékezünk meg.
Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse az y, z és alfa generáció is, – hiszen nekik nincs személyes emlékük -, beszélnünk kell a kommunizmus borzalmairól! Beszélnünk kell, és talán párhuzamot is vonhatunk a jelenkor torz ideológiái által okozott kiszolgáltatottsággal, lelki terrorral, folyamatos bűntudatkeltéssel is.
Miközben az emlékezet láthatatlan kapocsként összefog és erőt ad nekünk a jövőhöz, aközben a jelenben is halljuk meg a hamis hangokat, lássuk meg az új ideológiák köntösébe öltözött önkényt!
Ne féljünk megvédeni értékeinket, mert a félelem megöli a szabadságot!