Baljós árnyak

Magyar Péter – megszokott romboló mentalitásának és „a múltat végképp eltörölni”, jól tudjuk, honnan ismerős gondolatiságának engedve – kitörli a „vármegye” és a „főispán” szavakat a közigazgatás szótárából. Ez önmagában még csak szimbolikus jelentéssel bírna, mondjuk annak igen súlyos, de a Tisza-vezér nem áll meg: tegnapelőtt bejelentette, hogy a vármegyei önkormányzatok is „mennek a levesbe”. Mert azokat a „Fidesz teljesen kiüresítette” és így „feleslegessé” váltak.

Vizsgáljuk meg a kérdést egy kicsit alaposabban! Először is, szögezzük le, bár ez mindenki számára nyilvánvaló: a vármegyét nem Magyar Péter találta ki. És ezért talán nem is neki kellene eldöntenie, hogy több mint ezer év után szükség van-e rá.

Szent István királyi vármegyerendszeréből a XIII. századra fokozatosan kialakult a nemesi vármegye, amelyből később a rendi önkormányzás egyik legfontosabb magyar intézménye nőtt ki.

Az Aranybulla, a nemesi közgyűlések, az országgyűlési követküldés, majd a reformkori vármegye mind ugyanannak a hosszú történelmi fejlődésnek az állomásai voltak: annak a felismerésnek, hogy egy ország ügyeit nem lehet minden részletében egyetlen központból irányítani.

A vármegye a reformkorban politikai műhely volt, ahol Kossuth, Deák, Kölcsey és kortársaik már a modern Magyarország alapjairól vitáztak. 1848 ugyan eltörölte a rendi kiváltságokat, de nem pusztította el a vármegyét, hanem polgári közigazgatási keretek közé helyezte, majd az 1870-es és 1876-os reformok létrehozták a modern törvényhatósági rendszert.

Aztán jött a kommunista hatalomátvétel: 1945 és 1950 között módszeresen felszámolták a régi önkormányzati rendszert, hogy helyére a központi államhatalomnak alárendelt tanácsrendszert építsék fel. Ezt a történelmi leckét nem árt észben tartani, amikor ma valaki azt mondja: szüntessük meg a választott vármegyei közgyűléseket, mert fölöslegesek. Ez az intézményi logika vészesen ismerős: ahelyett, hogy egy meglévő önkormányzati szintet megreformálnánk, szüntessük meg, majd csak lesz valami a helyén.

A rendszerváltás után többek között azért építettük újjá a demokratikus önkormányzatiságot, mert tudtuk, milyen veszélyes, amikor a döntések elszakadnak azoktól a közösségektől, amelyeknek az életét meghatározzák. 2011–2012 után ráadásul maga a megyei önkormányzati rendszer is komoly átalakuláson ment keresztül: az állam átvette a korábbi megyei intézmények jelentős részét, a megyei önkormányzatok pedig a területfejlesztés, területrendezés, térségi koordináció és fejlesztési programok irányába tolódtak el. Vagyis ma már éppen azt a feladatot végzik, amelyre egy középszintű önkormányzatra a XXI. században szükség lehet: összehangolják azt, amit egyetlen település önmagában nem tud megoldani.

Hajdú-Biharban ez különösen kézzel fogható: a vármegye 2021–2027-es fejlesztési rendszerében jelentős uniós források felhasználásának koordinációja zajlik, továbbá a területi igazgatás ezen szintje fontos foglalkoztatási, humán-fejlesztési, területfejlesztési és nemzetközi projektekben vesz részt.

A költségvetési számokat pedig érdemes tisztán látni: a vármegye teljes költségvetési főösszege milliárdos nagyságrendű, de ennek jelentős része célhoz kötött projektpénz és finanszírozási tétel. Ezért aki a többmilliárdos költségvetési főösszeget egyszerűen „megyei bürokráciának” nevezi, az vagy nem érti a költségvetés szerkezetét, vagy nagyon is érti, csak politikailag kényelmesebb összemosni a számokat.

És itt érkezünk el Magyar Péter tervéhez: a választott vármegyei közgyűléseket megszüntetné, miközben a nyilvánosság előtt továbbra sem látszik minden részletében az a működőképes, demokratikusan legitimált rendszer, amely átvenné a megszűnő testületek feladatait. Mert mondjuk ki: a minap beharangozott terv valójában egy demokratikus döntési szint megszüntetése!

Mert ha nincs vármegyei közgyűlés, ki képviseli majd Hajdú-Bihar egészének érdekeit? Ki hangolja össze Debrecen, Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Berettyóújfalu, Balmazújváros és a több tucat kisebb település közös ügyeit? Ki áll majd a kisebb települések mellett, amikor fejlesztési forrásokért kell versenyezniük?

És ami talán a legfontosabb: ki lesz választópolgárok által számon kérhető szereplő a térségi döntésekben, ha a döntési jogok egyre inkább az államhoz vagy kinevezett szervezetekhez kerülnek?

A vármegyei önkormányzatok természetesen nem tökéletesek, bizonyára lehet őket olcsóbban, gyorsabban és hatékonyabban működtetni, a politikai tisztségek és a bürokratikus költségek pedig igenis számon kérhetők. Miként arra feljebb utaltunk, a magyar történelemben már volt olyan korszak, amikor az önkormányzatiságot fölösleges közvetítő rétegnek tekintették, és a döntéseket minél közelebb akarták vinni az államhatalom központjához – nem lett belőle sem hatékonyabb, sem szabadabb ország. A vármegye több mint ezer éve változik, mert mindig képes volt alkalmazkodni a korhoz; éppen ezért nem eltörölni kellene, hanem végre megmutatni, hogyan lehet a XXI. századhoz méltóan működtetni.

Magyar Péternek tehát nem azt kellene bizonygatnia, hogy egy közgyűlés megszüntetésével mennyit lehet megtakarítani, hanem azt kellene megmutatnia: ki kapja meg a döntési jogokat, ki képviseli a vidéki településeket, ki kezeli a fejlesztési forrásokat, ki ellenőrzi ezeket a döntéseket, és milyen választói felhatalmazással. Mert egy évszázadok alatt kialakult és működő területi önkormányzatiságot nem lehet Facebook-posztokkal helyettesíteni. A közösségek ügyeit nem lehet kommunikációs kampányokkal kiváltani – még akkor sem, ha napjainkban egyre inkább ez látszik a kormányzati működés irányának.