Néhány nap múlva itt van az egyik legnagyobb ünnepünk. Valahogy, valamilyen módon mindenki készül rá: van, aki lázasan vásárol, van, aki főz, mások előveszik az ünnephez szükséges kellékeket és van, aki lélekben készül. Esetleg adventi koszorút készít, vagy csak gyertyákat helyez az asztalra, amelyekből hetente mindig, eggyel többet gyújt meg az ünnep közeledtével. Más azon töri a fejét, hogy honnan kellen beszerezni a legszebb fát, melyet közösen díszít a család az ünnep tiszteletére, majd azt körül állva karácsony estéjén hálát adnak, hogy együtt lehetnek. Közben elkészítik az ünnepi menüt, aminek az ételei évről évre ugyanazok. Mert ez a hagyomány.
Szinte mindannyian ugyanígy végezzük ezeket a „rituálékat” és közben észre sem vesszük, hogy ezek milyen mélyen gyökereznek bennünk a múltunkban, kultúránkban, nemzeti hagyományainkban. Az adventi koszorú, a gyertyák, a fenyőfa állítása, a karácsonykor fogyasztott ételek mind részei, szimbólumai annak a keresztény kultúrának, mely immár egy évezrede meghatározza országunk gondolkodását. Ezek a szimbólumok nemcsak otthonaikban, hanem városaink, falvaink közterein és középületeiben is megjelennek. Sorra jönnek a híradások, hol milyen fenyőfát állítottak, milyen betlehemet építettek, és ez még azok számára is természetes, akik nem vallásosak, mert ezek részét alkotják a karácsonynak. Magunkénak őrizzük őket, mert anyáink és nagyanyáink is így csinálták és úgy érezzük, hogy ez mindig így lesz és ez biztonságot ad.
Ha azonban egy kicsit kitekintünk a szűkebb pátriánkból, már korántsem ezt látjuk. Azzal kell szembesülnünk, hogy valamilyen érzékenységre hivatkozva szépen eltűnik az ünnep maga. Nem lehet fenyőfát állítani, mert…., átnevezik a karácsonyi vásárokat téli vásárra, mert…., eltűnnek a karácsony szimbólumai a kirakatokból, a közterekről, mert….
Indok mindig van. Mindig megmagyarázzák az okosok, hogy ez miért jó a még többségben lévő német, belga, francia stb. lakosságnak, hogy le kell venni a keresztet, el kell távolítani egy szobrot, avagy emlékművet. Amik így eltűnnek, látszólag csak tárgyak, valójában pedig sokkal többek annál. Mélyebb jelentést hordoznak: részei az adott nemzet történelmének, kollektív tudatának. Azzal, hogy a (még) többségi társadalom enged az Európába beözönlő más vallású és kultúrájú kisebbség nyomásának, valójában feladja a saját kultúráját és ezzel együtt önmagát. Az a társadalom, amelyik így tesz, gyökértelenné válik és így hosszú távon halálra ítéli önmagát. Feltehetjük a kérdést: miért történik mindez?
Kertész Imre Nobel-díjas írónk erre adekvát választ adott, ennél pontosabban talán nem is lehetne felvázolni, hogy mi zajlik tőlünk nyugatabbra:
„Beszélnék arról, hogy a muzulmánok elárasztják, megszállják és elpusztítják Európát, és az európaiak hogyan viszonyulnak mindehhez, az öngyilkos liberalizmussal és a buta demokráciával (..) Mindig ugyanúgy végződik: A civilizáció eléri az érettség bizonyos fokát, ahol már nem csak hogy nem képes megvédeni önmagát, hanem látszólag érthetetlen módon a saját ellenségeit imádja.”
Mi itt, Kelet-Közép-Európában még állítunk karácsonyfát, sütünk bejglit, főzünk halászlevet, megrendezzük a betlehemes találkozót, és aki akar, elmegy a karácsonyi istentiszteletre, vagy az éjféli misére.
Nekünk még van saját ünnepünk, amit apáinktól és nagyapáinktól örököltünk. Mi még tudjuk kik vagyunk! Nekünk még fontos, hogy a Nagytemplom előtt álljon a város karácsonyfája és a főtéren, a város lakói együtt ünnepelve, közösen gyújthassák meg az adventi gyertyákat.
Figyeljünk oda és tegyünk róla, hogy ez így is maradjon!
ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYT MINDENKINEK!
Fotó. visitdebrecen.com