A magyar irodalom egyik toposza az, hogy Debrecen a maradandóság városa. Az a hely, ahonnan el kell menni és ahová vissza kell térni. Olyan város, amelyik kiveti magából a tehetséget, és ami mégis visszafogadja. És amikor hazatér, rájön, hogy valójában a város távollétében is megőrizte őt olyannak, amilyen mindig szeretett volna lenni. Maradandóvá tette, ahogy Csokonait, Szabó Magdát és Téreyt. Ady így írt arról, amikor önmagát kereste a régi Debrecenben: „Itt él, itt van, meg kell találjam, / Az ma is él, az nem halott. / Ilyen jó helyről el nem mehetett. / (Megsimítom vén arcomat: / Nem én vagyok, nem az vagyok.)”
Utoljára talán éppen Térey távozott dúltan városunkból. Első kötetét Debrecennel való szakításának szentelte: azért volt címe Szétszóratás, mert családjának széthullását beszélte el. A várost hibáztatta, tőle menekült, mint egy zsarnok apától: „Könnyű veszendőbe menni Debrecenben. / A lapály, az erdő: ijesztő erőtér.” Így írt otthonunkról és mégis visszatért hozzánk, de már úgy, mint az a megbocsájtó atya, akivé válni szeretett volna: „S hozzátok vendégségbe egy jövendő őszön / oldalamon arámmal érkezem / – mint gyámolító családfő – s homlokotokra / helyezem hűs kezem.” Hűlt kezének érintését ma is magunkon érezzük. Az maradt köztünk, ami legnemesebb volt belőle: az alkotó erő és a maradandó érték.
A tékozló fiú története ez: ahogy az Isten, az egyház, az Atya, úgy a város és közössége is visszavár minden elkóborolt lelket. Az irodalmi toposz igaz! Debrecen az a hely, amelyik boldogan visszafogad és megőriz a maradandóságnak. Ezt jelképezi a Nagyerdőn Melocco Miklósnak az a szobra, amelyen Ady halotti maszkját nézi: „Engem egy nagy átok borít. / Nem akarom látni, nem keresem / Az én fantom-kamaszomat. / Maradjon itt, maradjon itt.”