1943. január 12-én valahol Voronyezs mellett az urivi hídfőnél a szovjet Vörös Hadsereg támadásba lendült. A -30 fokos hidegben a 2. magyar hadsereg katonái próbálták feltartóztatni az emberáradatot. Emberek és gépek feszültek egymásnak egy egyenlőtlen küzdelemben.
81 esztendeje már ennek és még mindig érzelmeket ébreszt bennünk a II. világháború e tragikus eseménye. Sokan a mai napig nem tudják hogyan viszonyuljanak hozzá. Kikre és hogyan kellene emlékeznünk ezen a napon? Hősökre, akik életüket adták a hazájukért hősiesen harcolva és helytállva egy reménytelen küzdelemben? Vagy a horthysta Magyarország agresszor katonáira, akik megtámadtak egy másik országot? Két egymással szinte összebékíthetetlen megközelítés. Ebben is, mint csepp a tengerben, benne van a mi XX. századi történelmünk.
Más, nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országban az ehhez hasonló események megítélése egyértelmű. Az elesett katonák hősök, akik teljesítették a kötelességüket és meghaltak a hazájuk szolgálatában. Fejet hajtanak előttük, őrzik emléküket, gondozzák sírjaikat, emlékműveket állítanak a tiszteletükre. Mi magyarok ezt évtizedeken át nem tehettük.
Minden nemzet a történelme során viselt háborúkat, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Volt, amit megnyert, és természetesen volt olyan is, amit elvesztett, de mindegyik áldozatokkal járt. Az elesett áldozatok előtt szokás leróni a tiszteletet, akár győztes, akár vesztes háborúban estek el.
A mi történelmünknek is vannak dicső lapjai és vannak olyanok, amelyek fekete betűvel íródtak. Nagy áldozatokat hoztunk az elmúlt évezredben azért, hogy meg tudjunk maradni magyarnak, itt a Kárpát-medencében. A huszadik század pedig különösen nagy próbatételek elé állított bennünket.
Még ki sem hevertük az I. világháború okozta traumát, máris egy újabb világégésben találtuk magunkat. Egy olyan háborúban, aminek a kimenetele egyáltalán nem volt biztos. A háború előrehaladtával az ország politikai vezetése, látva a katonai és a politika helyzet alakulását, igyekezte elkerülni azt, hogy nagyobb létszámú katonai erőt kelljen a frontra küldeni. 1942-re azonban már olyan nagy volt a német nyomás, hogy nem lehettet kibújni a cselekvés alól. A frontra 1942 nyarán kivezényelt 2. magyar hadsereg azt a parancsot kapta, hogy tartson egy körülbelül 200 km hosszúságú arcvonalat és akadályozza meg a Vörös Hadsereg áttörését ezen a frontszakaszon.1942-43 fordulójára a helyzet tarthatatlan lett. 1943. január 12-én az oroszok áttörtek és ez a frontszakasz néhány nap alatt összeomlott. Katonáink igyekeztek minél fegyelmezettebben végrehajtani a visszavonulást, már amennyire ez az adott körülmények között lehetséges volt. A veszteségeink óriásiak voltak. A 2. magyar hadsereg szinte teljesen megsemmisült, kb. 120 000 ember esett el, sebesült meg vagy tűnt el nyomtalanul. Akik pedig visszatértek akkor, vagy jóval később a fogságból, életük végéig hordozták lelkükben a doni katasztrófa emlékeit.
És szó szerint a lelkükben, mert a háborút követő kommunizmus évtizedeiben nemhogy megemlékezni, de beszélni sem lehettet erről, vagy ha igen csak negatív értelemben. Nem lehetett hősöknek nevezni őket! Nem voltak apák és fiúk, hanem a németek csatlósai, akik a baráti szovjet hatalmat akarták megdönteni. Több generáció növekedett fel ezen a hazugságon. Pedig ők, akik meghaltak és akik hazatértek azzal az óriási teherrel melyet magukban hordoztak, csak egyszerű magyar férfiak voltak: földművesek, munkások, mérnökök, kereskedők vagy éppen tanárok, akik igaz férfiakként a haza iránti kötelességüket teljesítették. Sem ők sem a nemzetünk nem tudta feldolgozni ezt a traumát, nem engedték nekik és nekünk. Benne maradt rejtve az emberek szívében, a családi emlékezetben. Ideje van az emlékezésnek!
És nekünk most emlékeznünk kell.
Nem ideológiai alapon ítélkezni, hanem magyarként emlékezni a 200 ezerre:
…közöttük Lévay Sándor hadnagyra, aki a Gibraltár fedőnevű Don menti megfigyelő helyéről a parancs ellenére sem volt halandó visszavonulni és ezt az üzenetet küldte utoljára: „Amíg használni tudok, nem megyek! (…) Gyerekek nagyon fontos! Már csak ketten élünk (…). Összesen négy kézigránátunk van és két pisztoly. Az oroszok teljesen körbefogtak. 3 percen belül lőjétek a figyelőmet ahogy csak bírjátok, akkor megpróbálok kitörni. Ha nem sikerül, Isten veletek!”2
…és Rejtő Jenőre, aki munkaszolgálatosként a katonákkal együtt „élte át”, amiről Cseh Tamás így énekelt nekünk kései utódoknak:
„fú a szél s a fagy kígyója sziszeg, 1
hóban fekszünk, s nem tudom, hogy mi van teveled.
Pósta nincs, se csillag a vállapon.
Én fekszem itt és megy a századom,
Második Magyar Hadseregem.”
A 2. magyar hadsereg a mi hadseregünk, mindannyiunké! Részét képezi nemzetünk történelmének. Katonái pedig nemzetünk fiai voltak, akik egy nehéz korban elképesztő körülmények között helytálltak, és bátran teljesítették kötelességüket.
DICSŐSÉG A HŐSÖKNEK, HAJTSUNK FEJET ELŐTTÜK!
-Matusz-
1:Bereményi-Cseh: Tábori lap Karády Katalinnak
2: Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban Kossuth Kiadó, Bp., 2019. 425p.
Fotók: wikipédia.org