Vojnich Oszkár élete, bár csak 50 évet élt, maga a követendő példa. Az életpályához azonban feltétlenül szükséges volt a dúsgazdag családi háttér. Nemesi rangjával soha nem kérkedett, doktori címét sem használta. Az anyagi jólétét nem szórakozásra vagy luxusra fordította. Jogi egyetemet végzett és rövid ideig dolgozott is ehhez kapcsoló munkakörökben, kinevezést kapott a földművelésügyi miniszter javaslatára, mint tiszteletbeli miniszteri fogalmazó (1897) és tiszteletbeli miniszteri segédtitkár (1900). Azonban 29 évesen úgy döntött, hogy változtat addigi életén. Utazni akart, világot látni, ismeretlen helyekre eljutni, az ottani élményeit leírni, fényképeket készíteni. Beszámolni tapasztalatairól, azokat közzétenni. 1893-ban indult első, nagyobb lélegzetű útjára, melyről saját kiadásában már 1894-ben meg is jelent útikönyve Budapesttől Sitkáig címmel.
Vojnich kiváló sportember is volt. A korabeli sporthírekben rendszeresen feltűnik a neve. Kiváló vívó és nagyszerű lövész volt. Az 1890-as évek elején mint versenyló-tulajdonossal is találkozhatunk a nevével. A nagy kedvenc azonban a lövészet volt. Pisztollyal és puskával is értően bánt. Rengeteg vadászaton vett részt akár szülőföldjén, akár más vadászati területeken. A lövészetet versenyszerűen is űzte. Beszámolóját olvashatjuk a monte-carloi 1903-as nemzetközi galamblövő versenyről, ahol Zichy Kázmér gróf harmadik helyezést ért el. Rövid tanulmányt írt a galamblövészetről, mely a Vadász-Lap 1896. március 15. számában jelent meg. Ebben saját élményeit írja le, a galamblövészet megismerését, megtanulását és kapcsolódó sportélményeit. Ezek közreadásában az alábbiak vezették:
„Elmondom röviden e téren szerzett élményeimet, hogy teljes képet adjak arról, a mit a galamblövés terén átéltem és hogy azt is igazoljam, miszerint kitartással már egy esztendő alatt is viszonylag nagy eredményt érhetünk el. De ez csak egyik czélom, a másik pedig az, hogy vadász-társaim rendelkezésére bocsássam tapasztalataimat. Szolgálni akarok az itt előadottakkal a magyar lövőknek és a galamblövészet szép sportjának, a melynek szeretnék híveket szerezni.”
Ezek a gondolatok egész életútját szépen jellemzik. Eredményeivel soha nem hivalkodott, szerényen, visszahúzódóan élt. Az utazások, a messzi földek vonzották. Az egzotikus vadászatok tették boldoggá. Ezekről rendszeresen beszámolt rövidebb írásokban, könyveiből kiemelt fejezetekkel a korabeli sajtóban, amelyekhez saját felvételeit csatolta. Ez is olyan terület volt, a fényképezés, ahol maradandót alkotott. Varga Judit a Fotóművészet 1999-es első lapszámában mutatta be erről az oldaláról Vojnich Oszkárt.
Székely Tibor, aki sokat foglalkozott Vojnich Oszkár életével, egyik munkájában az alábbiakat idézi egy Vojnich levélből, amelyet a Nemzeti Múzeumnak írt:
„Amit egy időben már szóval említettem, megismétlem: szerény adományaimmal abszolúte önzetlenül akarom szolgálni a Múzeumunk ügyét! Nemcsak hogy semmi kitüntetésre, címre nem reflektálok, de határozottan kellemetlenül érintene, ha ez valaha szóba jönne.”
Vojnich Oszkár kortársa volt múzeumunk névadójának, Déri Frigyesnek. Arra nem találtam adatot, hogy ismerték volna egymást. Azonban Vojnich Nemzeti Múzeumnak írt gondolatai tökéletesen egyeznek Déri elvárásaival, aki szintén visszautasított minden elismerést, kitüntetést, ünneplést, címet gyűjteményi adományával kapcsolatban, mely kiemelte a debreceni Városi Múzeumot a közgyűjtemények sorából és tette a kis Nemzeti Múzeummá!
Napjaink rohanó világában is nagy szükség lenne ilyen magyar emberekre, mint Vojnich Oszkár és Kenézy Gyula és Déri Frigyes!
Fotó: Fortepan / Vojnich Pál