Szeretem nézni a hétköznapok történéseit a villamos ablakán kívül.
A fürdő mellett elhaladva mindig nosztalgia fog el és a minap visszarepített valahol az általános iskolás létembe.
Talán 10-12 éves lehetek. Mindegy is. Ott járkálok a barátaimmal, aki hozzám hasonlóan alig tudták megvenni a diákjegyet, de élveztük, hogy a nagyok között lehetünk.
– Kisfiam mit fogsz enni a strandon – kérdezte anya aggódva. Tudok adni 10 forintot, az elég lesz?
Elég volt. A belépőre és egy kis ételre is. És nem is akármilyenre. Zónapörkölt. Ez volt a kedvencem. Miután a víz jól kiszívott bennünket (ahogy anya mondta) és megéheztünk, akkor a strand éttermében beálltunk az izzadt felnőttek közé a sorba, ahol mindenki talpát égette a forró kő és azokra a bizonyos iskolai alumínium tálcákra, melyeket végig húztunk az önkiszolgáló rácsán, azokra tettük a műanyag tálakba adott ételt.
– Mit kérsz kisfiú?
– Zónapörköltöt, tarhonyát, pörkölt szafttal – válaszoltam.
– Mennyi pénzed van? – kérdezte a konyhás néni (ahogy mi hívtuk).
Ha jól emlékszem valahol hat forint körül volt egy adag tarhonya egy kis pörkölttel.
– Négy forint – mondtam és tudtam, hogy egy adag tarhonya egy kis pörköltszafttal háromforint-hatvan fillérbe kerül.
A konyhás néni adott egy nagy adag tarhonyát, a kanállal széthúzta és középre rakott egy kis pörköltöt, majd befedte a tarhonyával és meglocsolta szafttal.
A pénztárnál nem kérdeztek semmit sem és én is csak akkor láttam, hogy milyen jók voltak hozzám, amikor a felforrósodott faborítású székre ráültem és összekevertem a szafttal a tarhonyát. Égette a combomat a forróság, de arra emlékszem, hogy lopva ránéztem a konyhásnénire, aki visszamosolygott rám. Fura érzés erre gondolni ma. De ez is az én világom. Az én Debrecenem.
Fotók: fortepan.hu
bohem