Szerettem a Vénkertben lakni. Nekem a gyerekkoromat adta. Még óvodás voltam, amikor a szüleimmel átvehettük, az akkor számomra is különlegesnek számító összkomfortos lakást a tanácstól. Igaz a mérete nem volt nagy, de a harmincöt négyzetméteres, másfél szobás lakás nekem akkor is nagynak tűnt.
Miután beköltöztünk, fura emberek jelentek meg, akik mindenféle dolgot el akartak adni nekünk. Mint például az a férfi, aki az igen kicsi fürdőszobánkba a kád fölé felszerelt egy akkor igen praktikus szárítót, a fregolit. Azzal nem volt baj, de amikor édesanyám felteregetett rá, akkor fürdőkádban ülve trópusi érzésünk támadt a forró víz gőzétől és a ruhákról csepegő víztől. Ezzel sem lett volna baj, csak amikor felálltunk a kádban, akkor a száradó ruhák között volt a fejünk, ami maga után vonta azt, hogy csak előre hajolva tudtunk megtörölközni, vigyázva, hogy ki ne boruljunk a kádból. Még azzal sem lett volna semmi baj, de ennek a szerkezetnek időnként elöregedett a zsinórja és párszor az egész belezuhant a kádba, jobb esetben, amikor nem volt benne víz, és amikor nem ült benne valamelyikünk. Akkor, minden lakásban ilyen volt.
De járt nálunk a költözéskor egy másik férfi is, akinél szépirodalmi könyveket és hetilapokat lehetett előjegyezni. Apa be is jelölt egy szekrényre való világirodalmat és az akkori Nők Lapját. Örültünk neki, hiszen a kis komfort nélküli egy szobás házrészben, amiből átköltöztünk, nem voltak könyveink. A meglepetés akkor ért bennünket, amikor megérkeztek a könyvek és az orosz-szovjet irodalom teljes tárházát kaptuk meg a világirodalom helyett. Ezt csak tetézte, hogy a Nők Lapja mellé megkaptuk a Ifjúsági Magazint is, ami sokáig nem érdekelt engem, még nem kamasz nem lettem és akkor egyetlen rovatot olvastam el belőle, az pedig a Dr. Veres Pali bácsi „Szexológus válaszol” rovata volt. Ja és rendszeresen jött a Rakéta Regényújság is (hogy lehetett ilyen nevet adni egy „irodalmi” lapnak?) amit csak a „Ki tud többet a Szovjetunióról” elnevezésű vetélkedőn tudtam használni.
De gyerekként, akkor ezt másképp láttuk. A többi lakótömbi és lakótelepi gyerekkel összeverődve játszottunk a „dombon” és rúgtuk a bőrt a ketrecbe zárt bitumenpályán, ami minden nyárra meglepett bennünket újabb kitüremkedésekkel az aszfalton.
És nem tudom, hogy a „vénkertisek” emlékeznek-e arra a bácsira, aki nyaranta egy triciklivel érkezett a lakótelep nagy parkolójába és háromféle fagylaltot árult a tégelyekben: citrom, csoki és vanília ízekben. Az a fagyi, amolyan igazi békebeli fagyi volt. Ha jól emlékszem, valahonnan, a mai Nádor utcán lévő cukrászdából (Végh cukrászda?) jött, ami a Jost-villával (a „napórás-villa” ) szemben volt akkor.
Aztán egyszer csak elmaradt a „fagylaltos bácsi is” és én is felnőttem. De megannyi történet maradt meg bennem, ahogy a fregolis történetek, ahogy Szerjozsa története is, aki a reptéren szolgált és lehetett tőle mindenfélét vásárolni, mint például…..
De az egy másik történet.
-bohem-