2026. 01. 22.
Kiemelt kép: A Debreceni Református Kollégium épülete a Nagytemplom tornyából nézve (2017); Manuista, Wikimedia Commons; https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/
Január 22-e a magyar kultúra napja. 203 évvel ezelőtt ezen a napon írta le szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc a Himnusz záró sorait. 1989 óta pedig minden évben ezen a napon állunk meg, hogy fejet hajtsunk a magyar nemzet kiemelkedő írói, költői, művészei előtt. Hogy tisztelegjünk azon elődeink előtt, akik nagyobbá, nemesebbé tették ezt a két szót: magyar kultúra. Ezt a két szót, amelyek nem pusztán irodalmi alkotásokat, zeneműveket, vagy történelmi emlékeket jelölnek, hanem élő hagyományt: anyanyelvünket, hitünket, közösségünket, gondolkodásmódunkat.
Kölcsey Ferenc (1790-1838), a Himnusz költője; szerző: Muhi Sándor grafikus;
Creative Commons 3.0 Unported licenc alatt
Ennek a hagyománynak évszázadok óta az egyik legfontosabb őrzője Debrecen. A város neve összeforrt a magyar művelődés ügyével, az anyanyelvi gondolkodással és azzal a felelősséggel, amelyet nemzedékek viseltek a nemzet jövőjéért. Városunk nem csupán helyszíne, hanem alakítója volt a magyar kultúra történetének: olyan közösség, ahol a hit, a tudás és az elköteleződés egymást erősítve formálták az embert és a közösséget.
Ebben a küldetésben jutott kiemelkedő szerep a Debreceni Református Kollégiumnak! Falai között évszázadokon át nemcsak ismereteket adtak át, hanem tartást, irányt és szolgálatra kész lelkületet is. Innen indultak el olyan nemzedékek, akik a magyar szó, a magyar gondolat és a magyar közösség ügyét vitték tovább. Hazánk meghatározó művészei, a magyar irodalom pantheonjának nagy alakjai, államférfivá érő politikusok.
A Kollégium öröksége különösen megragadható a magyar nyelvhez fűződő hűségben. Az anyanyelven megszólaló igehirdetés, oktatás és írás nemcsak eszköz volt, hanem hitvallás: annak kifejezése, hogy a magyar nyelv méltó hordozója a hitnek, a tudásnak és az alkotásnak. Az e szellemi műhelyből fakadó gondolkodás, a könyvkultúra, a tudás továbbadásának küldetése pedig ma is alapvetése a felelős magyar gondolkodásnak.
Ma azonban nemcsak visszatekintünk, hanem a jelen kérdéseivel is szembe kell néznünk. Debrecen a 21. század dereka felé haladva olyan gazdasági és infrastrukturális fejlődés részese, amilyenre korábban nem volt példa. A gyarapodás, az új lehetőségek mind a jövő ígéretét hordozzák magukban. Ám minden korszaknak megvan a maga próbatétele, és a miénk talán éppen ez: képesek vagyunk-e a növekedés közepette megőrizni mindazt, amiért elődeink dolgoztak és áldozatot hoztak.
A kérdés nem pusztán kulturális, hanem lelki és közösségi természetű is. Megmarad-e Debrecen olyan városnak, ahol a magyar szó nemcsak megszólal, hanem irányt is mutat; ahol az oktatás, az egyházi és kulturális közösségek nemcsak emlékeznek a múltra, hanem élő kapcsolatban maradnak vele. Ahol a fejlődés nem elszakít az örökségtől, hanem annak talaján állva bontakozik ki.
A magyar kultúra lángja nem magától világít. Őrizni kell, táplálni kell, és tovább kell adni – nemzedékről nemzedékre. Ha Debrecen képes lesz arra, hogy gazdasági erejét szellemi felelősséggel párosítsa, akkor nemcsak önmagát erősíti, hanem a magyar kultúra ügyét is szolgálja.
Hogy a láng el ne aludjon – ez a mi nagy közös feladatunk, ez a mi örök felelősségünk!