2025. 12. 24.
Az elmúlt napok forgatagában és rohanásában talán nem is gondolkodtunk el azon, hogy a „gyorsan mindent elintézni” gondolatával hova érkezünk el ma.
Azok, akik szeretteik körében élhetnek, próbálták letudni az elmúlt időszak terheit és valahogy úgy érkezni meg a ma este világába, hogy az ajtót becsukva, maguk mögött hagyják a külvilágot, azt a bizonyos nem szeretem állapotot, amikor az emberek önzőek és figyelmetlenek egymással, sőt olykor rosszat is akarhatnak egymásnak.
Az ajtó mögött kint, a külvilágban kevés a szeretet. És ezért nem valaki más a hibás, hanem mi emberek, úgy együtt. Hiszen mi nem figyelünk egymásra, mi vagyunk azok, akik a munka miatt háttérbe szorítjuk a kedvesünket, a gyerekeinket, a szeretteinket.
„Mindjárt jövök csak még ezt meg kell csináljam.” Hányszor mondjuk el ezt a mondatot. Pedig olykor ennek a mondatnak a hátterében csak egy ölelés lenne, de mi a munkára vagy a feladatainkra hivatkozva sokszor elkerüljük azokat a pillanatokat, amikor pár másodpercre vagy akár percekre a másikra figyelhetnénk.
Vajon belegondoltak-e, hogy mondjuk ötven év távlatában ez hány másodpercet, hány percet, hány órát jelenthet vagy akár napokat, heteket, esetleg hónapokat? Ezzel az időszakkal – bármennyit is leéltünk az életünkben – sokkal kevesebbek vagyunk.
A kis Jézus születése megtanít bennünket egy nagyon fontos dologra. Hogy újra és újra felülírjuk önmagunkban, hogy a világon nincs fontosabb dolog, mint a gyerekeink, a párunk, a szüleink felé fordított figyelem. Figyelem a testvéreink és a szeretteink felé. Figyelem azok felé, akiknek sokat jelentünk, akik a mindennapokban mellettünk állnak és a bajban segítségünkre vannak.
Tudják, van az a történet, amikor a kis Jézus megszületett és három király érkezett hozzá. A „Három királyok” létezése szimbólum is. Megérkezett a kis Jézushoz a hit, a szeretet és az emberség vagy hívhatjuk békének is.
Amikor a mindennapokban tesszük a dolgunkat és elfeledkezünk a hitünkről vagy akár el is hagyjuk azt, elfeledkezünk a szeretteink felől való gondoskodásról, mert minden más fontosabb, hiszen nekünk túl kell élni a mindennapokat és teljesítenünk kell és megmutatni, hogy helytállunk, amikor a lelkünkkel békétlenül állunk a világ felé és harcolunk valami fura démonnal, amivel talán nem is kellene, akkor eljön advent időszaka és amit oly sokan vártak a négy hét alatt, elkövetkezik az a pillanat. Pillanat, amikor minden ember visszakapja a lelkébe és a szívébe a hit, a szeretet és az emberség érzését. Ezek együtt adják meg azt a belső békét és a teljesség érzését belül, s – átadva a jelképes ajándékokat az elköltött vacsora utáni hangulatban – ha körültekintünk, mellénk ülnek, megveregetik a vállunkat és azt mondják: látod, akármi is történik veled odakint a nagyvilágban, mi mindig itt vagyunk.
Akik pedig egyedül élnek, ilyenkor talán önmagukra figyelnek egy kicsit többet és visszagondolva az életük elmúlt időszakára, újra- és felértékelődik egy-egy pillanat vagy akár egy időszak. És talán ráeszmélünk olyan dolgokra, amikre eddig nem. A nagy ajándék szenteste talán ez: a világot újraszemlélve kicsit nyugodtabban, háborítatlanul próbáljuk azt megérteni.
Ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást. Az ajándékok szimbólumok, melyek az odafigyelés szimbólumai – „hiszen tudtam, hogy te erre vágysz”, a gondoskodás szimbóluma – „magadnak úgyse vetted volna ezt meg”, a szeretet szimbóluma – nem feledkezek el rólad soha, hiszen „mindig itt vagy a szívemben”.
És még valami. Emlékeznek a gyerekkorukra? Emlékeznek arra, amikor a karácsony ünnepének illatai beköltöztek az otthonukba, az édeskés mézes, a bejgli és más sütemények illata mellett megjelentek azon ételek illatai is, melyeket ilyenkor vagy csak ilyenkor szokott enni a család?
Amikor gyerek voltam sokszor nehéz volt az élet. Sokszor valóban csak a szeretet volt az otthonunkban. Az ünnepi ételek helyett héjában sült krumpli volt, kicsit megnyitva, hogy a belseje gőzölögjön, némi paprikás zsírral megkenve volt az ünnepi menü és hozzá forró teát kortyoltunk. Amikor édesanyám elénk tálalta, gondosan a kopottas tepsiben, olyankor csend volt mély és hosszú csend. Mindenki a gondolataiba temetkezve lassan ette a krumplit, hogy sokáig tartson, majd édesapám összecsapta a tenyerét, hogy noha már ilyen csöndben meg tudtuk enni az ünnepi vacsorát, akkor most jöhet egy kis bolondozás. És meghallgattuk a rádiót vagy amikor vár volt nekünk is, a tévét és nem gondoltunk arra, hogy aznap este talán nekünk lett a legnagyobb ajándékunk. Kibontottuk a szívünket és megmutattuk azt, mi gyerekek a szüleinknek, a szüleink pedig nekünk, hogy a világ legnagyobb ajándéka, ha a család együtt van, ha a szeretteinkkel együtt vagyunk.
Ezek az emlékek kincsek, melyek a szenteste hangulatában, a karácsonyi díszek csillogásában ott vannak a fa alatt, szépen becsomagolva, hiszen gondosan őrzünk minden pillanatot, amiket a szeretteinkkel együtt éltünk meg, az otthonunkban, a városunkban, Debrecenben.
Boldog karácsonyt, áldott ünnepet, Debrecen!