2025. 10. 12.
Kiemelt kép: Vásárcsarnok, 1980 körül (Méliusz)
Az egykori Vásárcsarnok épülete helyén ma már korszerű és teljes egészében fedett piac, valamint a Fórum Debrecen bevásárlóközpont épülete áll.
Azt szokták mondani, változnak az idők. Nem az idők változnak valójában, hanem az ember története az időben. Az a történet, amelyben az ember időről időre, korszakról korszakra másként szemléli a világot. Mások a tapasztalatai és másként éli meg a hétköznapokat, de néha még az ünnepnapokat is.
Mindeközben a felvett szokásaival együtt olyan tereket használ, amelyhez később sok emlék köti. Ilyen tér volt a Vásárcsarnok is, mellette a Debrecen Áruházzal, a Pulykakakas Étteremmel és a Rákóczi út kisebb üzleteivel.
A Debrecen Áruház a Csapó utcán, a 60-as évek végén
Forrás: Méliusz
A mai kor fiataljainak talán elképzelhetetlen az az élet, amely a régi Vásárcsarnokban zajlott.
A nagytermelők és boltosok mellett bárki árulhatta a portékáit. Kiskert-tulajdonosok, de akár a belvárosi házrészek lakói is megjelenhettek saját maguk által előállított terményeikkel, baromfiaikkal, hogy mindennapi megélhetésükhöz egy kis pluszjövedelmet biztosítsanak.
Az én nemzedékem élénken emlékszik minderre, hiszen nem ismerek olyan gyerekkori barátomat, akinek ne kellett volna szüleivel vagy nagyszüleivel a Vásárcsarnokba mennie. Részben azért, hogy segítsünk mi is a felnőtteknek, részben azért, mert az is egy családi program volt, ahogy ezt most a nagy bevásárlóközpontokban is lehet látni. Felidézvén ezeket az egyre kopó emlékeket, szinte orromban érzem a hordóból árult savanyú káposzta és a földszagú zöldségek sajátosan kevert illatát.
A Vásárcsarnok, átadás után (1976)
Forrás: Méliusz; a kép készítője: Komarniczky Péter
Nem mindenkinek volt lehetősége arra, hogy személygépkocsit vásároljon, ezért a buszok és a villamosok ilyenkor tömve voltak emberekkel. Nem volt ritka, hogy asszonyok nagy bevásárló szatyrokkal, kosarakkal szálltak fel és ezekből egy-egy élő baromfi, tyúk, kacsa vagy liba feje kandikált ki, s ilyenkor a jószágok kotkodácsolása, gágogása keveredett az utasok morajával.
A csarnok mellett volt egy fedetlen piaci rész is, ahol szinte mindent lehetett kapni. A napos csibétől a ruháig, mindent.
Itt vettük meg olcsón a „kacsintós pénztárcát”, melyről egy távol-keleti fiatal lány mosolygott vissza, vagy olyan műanyag szatyrokat, melyek oldalába a német Quelle- és Otto-magazinok lapjait szétszedve rakták be. Ezeket és a hozzájuk vásárolt néhány AMO-szappant, időnként Nagyváradon adtuk el jó áron. Ebből vettünk üzemanyag-bont, amit a külföldieknek soron kívül lehetett kiváltani és vagy a bont magát, vagy a felvett üzemanyagot adtuk el, némileg drágábban. Visszafelé pedig többnyire ruhaneműt vásároltunk a pénzért, hogy azokat itt, Debrecenben „passzolhassuk el” az ismerősöknek. Boldogultunk a kor hiánygazdaságának keretei között, ahogy tudtunk!
Amikor pedig megéheztünk, ott voltak a talponállók vagy a „Pulykakakas” is, ahol egy régebbi írásomban már említett „zónapörköltet” ettük, tarhonyával. Ha volt pénzünk a barátaimmal. Ha nem, akkor csak szaftot kértünk rá, de a szakácsasszonyok mindig jók voltak hozzánk és néhány szem húst is rácsempésztek a tálunkra, majd fölé húzták a tarhonyát, hogy a pénztáros ne lássa.
Más világ volt. Persze, fiatalok is voltunk.
Napjaink megváltozott, megszépült és korszerűbb terei pedig a jelenkor gyermekeinek nyújtják azokat az élményeket és örömöket, melyekre majdan a miénkéhez hasonló nosztalgiával fognak visszaemlékezni egy olyan melankolikus, kissé szomorkás vasárnapon, mint a mai.