Az emlékek azért is vannak, ha a mindennapok nem segítenek nekünk, nem visznek bennünket előre, akkor a múltba visszanyúlva erőt adhassanak.
Fura szimbiózisa ez az életnek. Gyakran eszembe jut a gyerekkorom. Amikor a szüleim elengedtek a barátokkal, előbb a lakótelepen, majd később akár a városban is felfedezni mindazt, amit a felnőttekkel nem lehet. Kinyílt a világ és ezzel kinyílt Debrecen is és a város újabb és újabb arcait mutatta így meg. Ilyenek voltak azok is, akik a városban bolyongva, idővel mindenki ismerősei lettek és mindenki tudott róluk, a történetükről és bár sokan tartottak is tőlük, mégis hozzátartoztak Debrecenhez.
Gyakran jártunk el az „Orange” cukrászdába, ami a mai Piac utcán (akkor Vöröshadsereg útja) volt, a Megyeháza alatt. Ott találkoztam vele sokszor. Akkurátus és komótos mozdulatokkal ült le az asztalhoz, majd sajátos eleganciával kezdte ujjanként lehúzni a kezéről a fehér kesztyűt és miután letette őket kihajtva az asztalra, akkor lépett oda hozzá a pincérnő. Addig várt, mert már tudta, hogy várnia kell. Néhány francia kifejezés kíséretében megrendelte a krémest, amit hosszú időn át, lassan fogyasztott el, élvezve a minden falat adta élményt. Látszott rajta, hogy szerette az életet. Amikor kicsit több zsebpénzt kaptunk, odahívtuk a felszolgálót, akivel egyeztetve egy általa kedvelt másik süteményt vitettünk az asztalához. Ő meglepődve visszakérdezett és miután megkapta a választ, felemelkedve a székéből biccentett felénk és francia szavak kíséretében megköszönte.
Ő volt „Művész Úr”, Erdős Mihály festőművész, aki kopottas és foltos ballonkabátjában, sétapálcával vagy esernyővel a kezében járta Debrecent, időnként megállva és hosszasan szemlélve a város apró szépségeit, azt az utánozhatatlan debreceni hangulatot. Szerényen, visszafogottan élt, amikor jó idő volt, akkor a Déri téren ült órák hosszat.
A város jól ismerte őt, a parókás, furcsa grimaszokkal pózoló férfit, aki bár Erdélyben, Marosvásárhelyen született és rajongott Debrecenért, pedig rövid ideig Miskolcon is élt, de a szíve visszahúzta őt ide. Portrékat és természetet ábrázoló munkáin keresztül ismerhették meg az erős testalkatú (mivel súlyzókkal gyakorolt otthon) művész lelkét, aki Pálfy József, Toroczkai Oszvald tanítványaként, Vaszary János, Van Gogh, Leonardo, Rembrandt művészetét tekintette mintának. Olyan kortársak ismerték a munkáit, mint Senyei Oláh István, Holló László, Veress Géza, Józsa János, Bíró Lajos.
Miért írtam „Művész Úrról”? Ő a város egyik legendás alakja volt, hozzá tartozva Debrecen élő utcaképéhez és ma már kevesen emlékeznek rá. Pedig fontos lenne, hogy történeteiken megérezze mindenki azt az összetartást, ahogy a debreceniek egymásért és egymással éltek egykor és megértsék azt, ahogy ma is.
Fotók, forrás: https://www.facebook.com/erdosmihalyfesto/ Erdős Mihály emlékoldal); https://jadox.meliusz.hu
Hajdú-Bihari Napló, 1984-09-15 217. szám