„Máshol jobb lenne.” – mondta Tibi és a levegőbe révedt – „Már semmi sem olyan, mint régen volt. Debrecenben minden megváltozott azóta, hogy ilyen nagyváros lett. Csak hát, ideköt minden: haverok, család.” A doki életközepi válságot diagnosztizált nála, de nem írt fel semmit, pedig gyógyszergyárban dolgozik, simán szerezhetett volna a havernak bogyókat. „És hová mennél?” – kérdeztem tőle tapintatosan. „Közel a természethez. Falura. Mondjuk Hortobágyra vagy kicsit közelebb, Nagymacsra. Onnan akár biciklivel is be tudnék járni!” – sóhajtotta. „Nagymacs Debrecen része.” – közöltem vele tárgyilagosan. „Hogy lenne már az? Még vasútállomása is van. Láttam róla drónfelvételt a Dehíren.” – felelte. „Csapókertnek is van vasútállomása, és onnan is be tudnál járni biciklivel dolgozni, ha nem lennél olyan lusta. Azért kár lenne Debrecen egyik városrészéből a másikba költözni, hogy azután ugyanúgy autóval járj a kisboltba is.” – de láttam rajta, hogy az önérzetébe tapostam. „Nagymacs inkább Balmazújvároshoz van közel. Túl van a Látóképi Csárdán, az pedig Debrecen ősi határa.” Tyűha! Ősi határ: mintha egy kismacsival beszélgettem volna, éreztem, hogy itt észérvek már nem hatnak. „És a Balmazkamillának fogsz szurkolni?” – kérdeztem kaján vigyorral. Láttam az arcán az érzelmi vihart: előbb a bánatot, majd a dacot. Nem találkozunk meccs előtt a Békástónál? Se haverok, se Loki?
Végül megmorrant: „Sikerült elrontani: nem költözök sehová!”
4.6692