1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Lecsapott a szovjet forgószél, 62 éve ilyenkor csapataink hadban álltak. A további történéseket, melyek több évtizeden keresztül sújtották és pusztították hazánkat, sajnos nagyon is jól ismerjük. Csak 36 év telt el a történelem legnagyobb gyalázata, Trianon után, s Magyarország szenvedésére, kegyetlen tiprására ismét süket fülekkel, elfordított tekintetekkel és közönnyel reagált a világ 1956-ban is. Megszoktuk!
Ez a nemzet azonban olyan szabadságvággyal és túléléshez szükséges erővel bír, amellyel szinte senki más a világon, ezért képtelenek minket már több mint ezer éve a történelem temetőjébe terelni. Mindent túlélünk. Túléltük a kommunizmust ugyanúgy, ahogyan túléltük a Habsbourg elnyomást, vagy a törököket és a mongolokat. Egyben azonban biztosak lehetünk. Soha többé nem kérünk a kommunistákból!!! Soha többé nem engedhetjük az utódjaikat a hatalom közelébe sem! Kikről beszélek? Azokról, akik 1956-ban a forradalmunkat ellenforradalomnak hívták, azoknak, akik annakidején Károlyi Mihályt szolgálták, még korábban pedig a bécsi udvar kedvéért és kegyeiért árulták el hazájukat. Azokról beszélek, akik ma sem magyarnak, hanem világpolgárnak és européernek titulálják magukat elsődlegesen. Akik Európai Egyesült Államokat szeretnének, akik készek lennének elárulni a hazájukat és egy degenerált, nyílt társadalmú szupranacionális állam létrejöttét segíteni pénzért, hírnévért, vagy egyszerűen csak azért, mert szégyellik magyarságukat, nem fogadják el gyökereinket, hagyományainkat, frusztráltak, megvetik és gyűlölik a társadalmat, melynek maguk is alkotóelemeik kellene, hogy legyenek.
A kommunista terrortól oly sokat és oly sokáig szenvedő Magyarországon, 2018-ban, a nyíltan és vállaltan komcsik nem érdemelnek platformot a képernyőkön, a cikkek hasábjain, a katedrákon, a tanári asztaloknál, a színpadokon, a mikrofonok előtt, a tantermekben, valamint a kutatói és akadémiai ténykedésben sem.
Nem létezik emberarcú kommunista rendszer, a kommunizmus valódi arcát gulágnak hívják. Ez a magvas gondolat mindig eszembe jut, amikor a történelem legkártékonyabb időszakáról és embertípusáról igyekszem pontos képet festeni mások számára.
Szoktatok azon gondolkozni, hogy Hollywoodban miért nem született még egyetlen nagyközönségnek szánt szuperprodukció sem a Gulágokról és a komcsi terrorról? Vagy azon, hogy miért csak a szintén a legsötétebb tettek egyike, a Holokauszt érdemel évi több ilyen filmet, bestsellert, nagy látogatottságú tárlatot, stb?! Vajon csak azért közönyös a komcsikkal szemben a Nyugat, mert náluk nem volt hatalmon a szovjet rezsim? Van-e esetleg bármilyen kapcsolat, összefüggés a mai mainstream világpolitikai és háttérhatalmi elit és azok között az erők között, akik 100 éve a bolsevikokat hatalomra segítették?!
Nekünk, fiatalabb generációknak kötelességünk a lehetőségünk szerinti leghatározotabb módon fellépni a kommunizmus ideológiai örököseivel, szellemi utódjaival szemben, bárhogyan is hívják, vagy álcázzák magukat. Meg kell mutatnunk a kortársainknak és a következő generációknak az igazi arcukat. Emlékeztetnünk kell a jelen, s a jövő nemzedékeit a kommunizmus rémtetteire, végtelen tékozlására és aljasságára, s arra, hogy ami a rendszerváltás előtt erőszakosan és tombolva sújtott, az most alattomban, intellektuális álcában igyekszik tovább rombolni. Méltóságteljesen kell emlékezetünkben őrizni a kimondhatatlanul nagyszámú áldozatát. Meg kell értenünk, s értetnünk azt, hogy a tény, mely szerint valóban demokratikus körülmények között élhetünk, szabadon, egy szuverén és büszke nemzet tagjaiként, az számunkra, magyaroknak, nem magától értetődő alaphelyzet, hanem olyasfajta kiváltság, amely felé kegyetlenül rögös és küzdelmekkel teli út vezetett.
Isteni áldás, s véget nem érő küzdelmek következménye, hogy Magyarország nem került a történelem süllyesztőjébe, s túlél minden zűrzavart, s elnyomást. Ezért az áldott állapotért nem csupán az 56-osok, a világháborús katonáink, a márciusi ifjaink, szabadságharcosaink, hanem egészen történetünk kezdetéig, minden ősünk, minden generációnk kiváló férfijai és asszonyai a vérüket és életüket adták, amikor kellett. Ezek után az a legkevesebb, amit tehetünk a hazánkért, hogy képességeinkhez és lehetőségeinkhez mérten szolgáljuk, óvjuk biztonságát, törekedjünk gazdasági jólétének további javítására, gyarapítsuk népességét, segítsük a határain túlra szakadt lányait és fiait, s ha kell, akkor bátran küzdjünk az előbbieket veszélyeztető, hagyományainkat nem tisztelő, szokásainkat megkérdőjelező, értékeinket nihilista szkepticizmussal romboló kommunistákkal, kriptokommunistákkal, neokommunistákkal, bolsevikokkal, neobolsevikokkal, valamint a szélsőségesen neoliberálisokkal szemben, akárhogyan is hívják magukat, egy tőről fakadnak.
A világpolitika már inkább szól a globalisták és a nemzeti érdekeket képviselő erők harcáról, mintsem kommunisták és antikommunisták harcáról. Minél eredményesebbek vagyunk ebben a szellemi küzdelemben, annál kisebb közönsége és követője lesz a letűnt, gyilkos diktatúra hívőinek és szellemi utódjainak a jövőben. A kommunista terror soha sem tűnik el, csak más és más álarcokat ölt.