Gyűlölet helyett az együttélés öröksége – a debreceni zsidóság emlékezete

Amikor egy bizonyos politikai erő újra a gyűlölet és a kirekesztés falát építi, nem árt felidézni, mit is jelentett Debrecen történetében az itt élő zsidóság, hosszú időn keresztül. Habár mostanság a gyűlölet gyakran nem kimondottan a kisebbségek ellen irányul, mégis jelen van, a hétköznapi valóságunk része lett. Megmutatkozik ez a szüntelen hergelésben, az otromba kommentekben, a többnyire verbális – de olykor fizikai – agresszióban, a hagyományos értékeket fontosnak tartó honfitársainkkal szembeni gúnyolódásban. És néha cinikus karlendítésekben is.

Talán tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt lehetett, amikor a Pásti utcában lévő zsinagóga udvarát megnyitották és változatos kulturális programokat rendeztek ott. Akkor volt az első alkalom, hogy láthattam a zsinagógát és az udvarban lévő más épületeket is.

Bár gyerekkoromban a belvárosban laktam és sokszor jártam a Pásti utcában, a zsinagóga udvara mindig zárva volt. Időnként, ha a szüleimmel arra sétáltunk, néhány, zömében idősebb férfit láttunk kijönni a zsinagóga kapuján.

Ma már nemcsak, hogy be lehet menni és megnézni a néhány évvel ezelőtt felújított zsinagógát, hanem számos kulturális program is várja az érdeklődőket. Sőt, a zsidó közösség és Debrecen városa évente megrendezi közösen a zsidó utcafesztivált is, ahol nemcsak a zsidó gasztronómia különlegességeit tudjuk megkóstolni, hanem a hangulatosan berendezett utcában a zsidó kultúrához köthető programokon is részt vehetünk.

Ha összehasonlítom a mostani zsidó közösséget azzal a zsidó közösséggel, amelyet gyerekkoromban a zárt kapu mögött láthattam, azt mondhatom, hogy egy nyitott és szokásait megmutató zsidó közösség él Debrecenben. Zártságuk okai jórészt a holokauszt során átélt borzalmakban és a kommunista rendszer egyházellenes atrocitásaiban keresendők.

Pedig a Debrecen városában élő zsidó közösség története a 19. század közepétől kezdve egészen a második világháborúig a társadalmi együttélés és kölcsönös fejlődés egyik figyelemre méltó példája volt hazánkban. A debreceni zsidóság és a város keresztény polgársága között kialakult kapcsolat nem csupán egymás mellett élést jelentett, hanem sok tekintetben valódi szimbiózist: gazdasági, kulturális és társadalmi téren egyaránt egymást erősítették!

A 19. század második felében, különösen az emancipációt követően, a zsidó lakosság egyre nagyobb szerepet vállalt Debrecen gazdasági életében. Kereskedők, iparosok, bankárok és értelmiségiek jelentős mértékben hozzájárultak a város modernizációjához. A helyi gazdaság fejlődése elképzelhetetlen lett volna nélkülük: üzleteket, gyárakat alapítottak, hitelintézeteket működtettek, és aktívan részt vettek a város infrastruktúrájának fejlesztésében. A zsidó és nem zsidó polgárság közötti gazdasági kapcsolatok kölcsönös előnyökön alapultak, ami erősítette az együttműködést és a bizalmat.

A kulturális életben szintén jelentős volt a zsidó közösség szerepe. Debrecen, amelyet gyakran „kálvinista Rómának” is neveznek, a református hagyományok mellett egy sokszínűbb kulturális arculatot is kialakított, amelyben a zsidó értelmiség aktívan részt vett. Iskolákat, egyesületeket, jótékonysági szervezeteket hoztak létre, és támogatták a művészeteket is. A város kulturális pezsgése részben ennek a sokszínűségnek volt köszönhető.

A debreceni zsidóság integrációját jól mutatja, hogy számos zsidó származású személy vált a város közéletének meghatározó alakjává. Ilyen volt például Kardos Albert, aki irodalomtörténészként és tanárként jelentős hatást gyakorolt a helyi szellemi életre, ő volt az, aki létrehozta a Csokonai-kört is és Szabó Magda írónővel legendás barátságot ápoltak. Vagy Sajó István világhíres építész, aki a korábbi Nagyerdei Stadiont is tervezte – egyébként nagy Loki-rajongó volt – és addig nem kezdődhetett el mérkőzés, még ő el nem foglalta a helyét a nézőtéren és a halál is ott érte őt mérkőzés közben, 1961. március 11-én.

De említhetjük Löfkovits Arthúrt is, aki szorgalmazta a városi múzeum létrejöttét és adományával el is indította annak megvalósítását, ami a Déri Múzeum lett. Megjegyzem, hogy Déri Frigyes és Déri György zsidó hazafiak tárgyi adományából rendezték be elsőként a múzeum kiállítótereit.

Dr. Balkányi Miklóst is megemlíthetjük, aki jogászként közbenjárt a városi telefonhálózat kiépítésében, mely 1888. június 4-én került átadásra, s az akkori polgármester, dr. Simonffy Imre avatta fel. Nevéhez fűződik a debreceni közraktárak kialakítása is, illetve a homokszőlő-telepítéseknek egyik úttörője volt.

Popper Mór honvédhadnagy 17 éves korában csatlakozott az 1848-49-es szabadságharchoz. Hadnagyként részt vett Budavár ostromában, majd később harcolt a jászberényi, isaszegi csatákban.

Grósz Nagy Ferencz gyógyszerész a 19. és 20. század fordulóján Debrecen városának kiemelkedő személyisége volt. 1905-1923 között ő bérelte az Aranyegyszarvú Gyógyszertárat. A különleges berendezést egyedileg terveztette, amely napjainkban a Déri Múzeumban látható. Dr. Ladányi Józsa sebészprofesszor, a Debreceni Orvostudományi Egyetem kiemelkedő személyisége volt. Kutatásait, tudományos tevékenységét nemzetközileg is elismerték. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a nyúlajak és a farkastorok gyógyításában, műtéti eljárásának kidolgozásában, melyért megkapta a legmagasabb kitüntetéseket. Halála után vagyonát a Debreceni Egyetemre hagyományozta.

Dr. Popper Alajos honvéd főorvos a legelső zsidó betelepülők között volt, akik beköltöztek Debrecenbe. Az 1848-as forradalom idején Klapka György vörössapkás ezredében önkéntes orvosként vett részt.

Dr. Rex Ferenc és Dr. Rex Sándor gyógyszerészek megalapították a „Hatvani Pharmakochémiai Laboratóriumot”, amiből később lett a „Dr. Rex Chémiai Gyár és Gyógyáru Nagykereskedési RT”, majd a BIOGAL lett, ami a TEVA Gyógyszergyár elődje.

Vagy említhetem még Brück Gyula zeneszerzőt, de Kresch Ernőt is, aki a második világháború után került Debrecenbe és létrehozta és megalapította a Műanyag KTSZ-t.

A zsidó közösség vallási és közösségi élete mindig szervesen illeszkedett a város egészéhez. A második világháborúig a zsinagógák, iskolák és közösségi intézmények nem elszigetelt egységek voltak, hanem a városi szövet részei. A vallási különbségek ellenére a mindennapi életben számos kapcsolódási pont létezett: üzleti kapcsolatok, szomszédi viszonyok, közös kulturális események.

Talán bátran elmondható, hogy Debrecen városának fejlődése a 19–20. század fordulóján szorosan összefonódott a zsidó közösség tevékenységével. A gazdasági dinamizmus, a kulturális sokszínűség és a társadalmi együttműködés mind hozzájárultak ahhoz, hogy Debrecen az ország egyik meghatározó városává váljon. A második világháború előtti időszak így nemcsak az együttélés, hanem a kölcsönös gazdagodás időszaka is volt – egy olyan korszak, amelynek öröksége ma is fontos része a város történelmi emlékezetének.

A második világháború előtti években ez az egyensúly megbomlott. Az egyre szigorodó zsidótörvények és a politikai légkör változása fokozatosan kiszorította a zsidó lakosságot a gazdasági és társadalmi életből. Az addig szervesen együtt élő közösségek közé mesterségesen éket vertek, ami tragikus következményekhez vezetett.

Fontos kiemelni, hogy az említett szimbiózis nem jelentett teljes konfliktusmentességet, hiszen a 20. század első felében erősödő politikai radikalizmus hatására megjelentek antiszemita megnyilvánulások is. Ennek ellenére a helyi társadalom jelentős része hosszú ideig fenntartotta az együttélés és együttműködés gyakorlatát.

A holokauszt és a szocializmus évtizedei végül majdnem teljesen megsemmisítették azt a csodálatos együttélést, ami az itt élő zsidóság és Debrecen között hosszú időn keresztül virágzott. Viszont mindaz, ami az elmúlt két évtizedben újra szárba szökkenni látszik – a debreceni zsidó identitás újbóli megerősödése – egyedülálló érték mindannyiunk számára. Olyan érték, mely ismét nagyon sokat tehet a jövőben ezért a városért, az itt élőkért, s megbecsülést érdemel!