2025. 10. 22.
Kiemelt kép: Az egyetemisták menete a Kálvin téren
Épp betöltöttem a 10-et 1956 októberében. Zsenge korom ellenére – s ezzel érdekes, egyáltalán nem tűntem ki akkortájt kortársaim közül – meglehetősen nagy érdeklődést tanúsítottam a körülöttem lévő világ iránt.
Valahogy érezni lehetett a levegőben, hogy változások jönnek, hisz az emberek – szüleim, ismerőseink – egyre szabadabban beszéltek és már Rákosit bírálni sem számított főben járó bűnnek. Nagyapámat az év nyarán ismertem meg, mivel a szovjet hadifogságból történt hazatértekor – 1950-ben – politikai okokból azonnal perbe fogták, s 15 éves büntetéséből hat esztendőt Márianosztrán letöltve – amnesztiával szabadult. Így térhetett ekkor vissza közénk, a családjához.
Szüleim – miként az akkori magyar társadalom döntő többsége – természetesen nem voltak a kommunista rendszer hívei, de – nagyapám okán – nem is nagyon lázadtak ellene. Örültek, hogy éltek azok után, amiken keresztül kellett menniük a megelőző években.
Az emlékek bizony megkopnak ennyi idő távlatából, de az tisztán felrémlik, hogy október 23-án, déltájban pár barátommal ellógtunk az iskolából – de az is lehet, hogy hazaengedtek minket –, s én a Thaly Kálmán utcai lakásunk nyitott földszinti ablakán nemes egyszerűséggel behajítottam az iskolatáskámat és közöltem nagymamával: majd jövök!
Hiszen ekkor már értesültünk róla, hogy mozgolódás van a városban és valószínűleg azt is érzékeltük, ez történelmi jelentőségű pillanat! A tüntetőkhöz a Péterfia utcán csatlakoztunk, majd keresztül-kasul bejártuk a várost, voltunk a Járműjavítóban és azt is láthattam, miként szedik le a vörös csillagot a Bajcsy-Zsilinszky utcán az egyik épület homlokzatáról. A Kossuth utcai sortűzből a pánikra, a lövések hangjára, a sötétségre és a rohanásra emlékszem. Érdekes, mindig úgy rémlett később, hogy a Nagytemplom előtt is volt lövöldözés, de ezt az emlékemet utóbb senki sem erősítette meg.
A gyülekező egyetemisták az egyetemnél és felvonulók az Alföldi Palota előtt
Valamikor este keveredtem haza és apám egy pofonnal fogadott. Hozzá kell tennem, hogy – meglehetősen nyugodt természet lévén – sem előtte, sem utána nem folyamodott nevelésemkor ilyen és hasonló eszközökhöz. Mégsem haragudtam rá. Édesanyám magához szorított és sírt, nagyszüleim örültek, hogy épségben előkerültem, hiszen a lövöldözés híre futótűzként terjedt el a városban.
Minden, ami aznap és azt követően Debrecenben történt – ma már történelem!
Emlékezzünk a hősökre, emlékezzünk az áldozatokra!
Képek: Filep Tibor: Forradalom a debreceni egyetemeken, 1956. (Debrecen, 2006)