A minap a Kossuth-szobor árnyékában, azon Nagytemplom előtt, melynek tekintélyes boltívei alatt egykor a „magyarok Mózese” bejelentette a Habsburgok trónfosztását, Bruti elmesélte esti trónolásának történetét.
Ki így, ki úgy lép föl a történelem színpadjára, de ez a belépő mindenképpen emlékezetes marad. Felidézi az egyszeri parasztbácsi történetét, aki elment feleségével a Csokonai Színházba megnézni egy operettet. A második felvonás közepén azonban az öregre rájött a cifrafosás, így nem volt mit tenni, a sor közepéről – mindenkit felállítva – kimenekült a folyosóra, csakhogy ott sehol sem találta a mellékhelyiséget. Egy kis ajtón végül belépett az ott lévő homályos kis szobába, ahol hirtelen megpillantott egy fajanszedényt. Mit volt mit tenni, ráült, majd távozott. Megkönnyebbülve tért vissza feleségéhez, s érdeklődésére, miről maradt le kényszerű távozása óta, neje ekképpen tájékoztatta: „Volt nagy veszekedés, kibékülés, közös éneklés. Amikor kitáncoltak, beléptél te, belecsináltál a vázába, azóta semmi.”
Bruti antréja kínosan hasonlít a parasztbácsiéra. Amíg az üreges testű humoritikus beszélt, addig a háttérben a Nagytemplom tornyai hallgattak, az országzászló lobogott a téli napsütésben. Kossuth szobra komoran nézett a talapzatról: figyelte, méltó utód szól-e a haza ügyeiről. Azután arcát elfordítva újfent letekintett a magaslatról, s eközben a nemzetgyűlés bronzba öntött tagjai tanácstalanul sandítottak vissza reá. Csak a honvéd zászlós édesanyja könyörgött fiának, hogy csapja fejbe ezt a marhát. És ha rátekintünk Kossuth szobrára, most is ezt látjuk. Mintha még mindig azt a tanácstalan csendet hallanánk, amit a színházban lehetett hallani az öreg távozása után.
4.6691″