2026. 02. 07.
Kiemelt kép: Vásáry Tamás (Debrecen, 1933. augusztus 11. – 2026. február 5.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar zongoraművész, karmester / Stekovics Gáspár; https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/
Vásáry Tamás nem csupán a magyar zenei élet kiemelkedő alakja volt, hanem a 20 – 21. századi egyetemes zenekultúra egyik meghatározó személyisége is. Zongoraművészként és karmesterként a világ legjelentősebb hangversenytermeiben és zenekarai élén aratott sikereket, miközben egész pályáján megőrizte azt a szellemi és érzelmi kötődést, amely Debrecenhez, szülővárosához fűzte.
Kivételes családi szellemi örökség volt az övé, hiszen nagyapja a köztiszteletben álló Baltazár Dezső református püspök, édesapja Vásáry József politikus, országgyűlési képviselő és egyik nagybátyja Vásáry István volt, aki városunk egykori polgármestere, majd az ideiglenes kormány pénzügyminisztere is volt.
1933-ban született Debrecenben, ahol már gyermekkorában megmutatkozott kivételes tehetsége. Ötévesen hallás után játszotta el Boccherini menüettjét, ekkor figyelnek fel kivételes tehetségére. Hatévesen, már korhatár alatt, Liszt II. rapszódiájának eljátszásával vették fel a debreceni Zenedébe, nyolcévesen pedig nyilvános koncertet adott egy Mozart-emlékesten, majd önálló Chopin-szólóestet adott, kilencévesen.
Városunk nemcsak születési helye volt, hanem zenei indulásának színtere is: itt találkozott először a közönséggel, itt kapta meg az első szakmai elismeréseket, és innen indult el az a pálya, amely később a világ vezető koncerttermeibe vezetett.
Nemzetközi karrierje az 1950-es években bontakozott ki, rangos versenyeken elért sikerekkel, majd Európa és a világ jelentős zenekaraival való együttműködésekkel.
Művészi életútját meghatározta Kodály Zoltán támogatása is, aki nemcsak tanárként, hanem személyes pártfogóként is mellette állt a nehéz időkben.
Bár pályája jelentős részét külföldön töltötte, Debrecenhez való kötődése sosem halványult el. A város díszpolgárává választotta, és ő rendszeresen visszatért ide koncertezni, mesterkurzusokat tartani, valamint fiatal tehetségeket támogatni.
Számára Debrecen nem csupán emlék volt, hanem élő szellemi otthon: a gyermekkori élmények, az első tanárok és az első hangversenyek városa.
Vásáry Tamás művészete a zongorairodalom tolmácsolásában vált legendássá, de karmesterként is maradandót alkotott. Nemzedékek hallgatták felvételeit, tanultak játékából és előadásmódjából. Művészetét a tiszta zenei gondolkodás, a mély líraiság és az emberi tartás jellemezte.
Volt alkalmam vele találkozni néhány alkalommal és olyan volt, mintha beszélgetés közben valahol máshol lenne és más dolgok járnának a fejében. Én ezt úgy képzeltem akkor, hogy a közelgő próbák és az előadások miatt már ott ül gondolatban a zongoránál vagy a karmesteri emelvényen áll és a zene világában utazik, miközben „idekint” zajlanak vele az események. Szerény alakja mögött, nagyszerű tehetség és egy igazi századelős úr lapult. Igen, ő igazi úriember volt. Mosolyogva és szerényen fogadta az elismeréseket, majd visszahúzódott a saját világába.
Akik a fellépései révén találkozhattak vele, ők közelebbről is megismerhették tiszteletre méltó személyét és a vele való találkozások mindenki számára örök emlékek maradnak, ahogy az én számomra is.
A világhír, a rangos díjak és a nemzetközi sikerek ellenére, mindig megmaradt debreceni embernek: visszajárt, koncertezett, tanított, biztatta a fiatalokat, és örömmel beszélt a városról, amely elindította őt.
Debrecen díszpolgáraként nemcsak egy világhírű művészt tisztelhettünk benne, hanem egy olyan embert is, aki szívében hordozta szülővárosát. Minden fellépése, minden hazatérése ünnep volt a város zenei életében. Jelenléte azt az érzést adta, hogy a világ nagy koncerttermei és a debreceni közönség között láthatatlan, de erős kapcsolat húzódik.
Halálával nemcsak egy kivételes zongoraművész és karmester távozott, hanem egy olyan művész, aki hidat jelentett Magyarország és a világ zenei kultúrája között. Debrecen számára pedig különösen fájó ez a veszteség: a város egyik legnagyobb szülötte, díszpolgára, szellemi nagykövete ment el.
Emlékét koncertjei, felvételei és tanítványai őrzik tovább. Bizonyos, hogy ezután minden alkalommal, amikor zongoraszó csendül fel Debrecenben, az olyan lesz, mintha egy kicsit az ő művészi és emberi öröksége is megszólalna.