2025. 02. 15.
Az elmúlt napok hírei alapján nehéz nem felvonni a szemöldököt azon, milyen lelkes természetességgel mozgott Magyar Péter a müncheni háborúpárti politikusok társaságában.
A Tisza Párt minduntalan botrányokba keveredő vezetője találkozott Donald Tusk lengyel miniszterelnökkel, aki az ukrajnai fegyverszállítások és az Oroszország elleni szankciók egyik legelszántabb híve, Radoslaw Sikorski szélsőliberális politikussal, aki szintén a háborús politika egyik legelvakultabb támogatójának tekinthető, Friedrich Merz német kancellárral, az újbirodalmi szándékok talán legfőbb képviselőjével, valamint Manfred Weberrel, az Európai Néppárt hírhedten magyargyűlölő vezetőjével, aki szintén a béketörekvések egyik legnagyobb kerékkötője Európában. Az embernek az az érzése támad – teljes joggal –, mintha ezek az egyeztetések nem is diplomáciai körök, hanem kifejezetten komfortos találkozók lettek volna!
A pártelnök urat elkísérő Orbán Anita még mélyen meg is hajolt Donald Tusk előtt, mely gesztus tökéletesen szimbolizálja a tiszás politikusok alapállását Európa sírásóinak irányába.
Nem véletlenül mondjuk: Brüsszel alázatos szolgái! / Facebook
Münchenben ugyanis nem a békepárti hangok domináltak, ezt még egy kezdő megfigyelő is pontosan tudja, s Magyar Péter szemmel láthatóan gond nélkül simult bele ebbe a közegbe. A konszenzuális kifejezés itt különösen találó, hiszen láthatóan nem kellett erőltetni ezt az együttállást. Hiszen ahogy saját korábbi nyilatkozatából megismertük, a konszenzuális kapcsolatok világában ő már rutinosan mozog!
Csakhogy míg a magánéletben ez legfeljebb bulvárelem, a politikában nagyon is húsba vágó kérdés.
A müncheni egyeztetések szellemi hátterét adó Munich Security Conference évek óta a fegyverek nyelvén szeret beszélni. Ebbe a társaságba „bekerülni” nem naivitás, hanem tudatos vállalás!
Különösen pikáns, hogy Magyar Péter és szűk köre mindeközben itthon óvatos, sejtelmes mondatokkal próbál lavírozni. Mintha a választóknak egy szelíd, békés arcot mutatna, miközben külföldön egészen más hangulatban zajlik a „konszenzuális” diskurzus. Egy kívülállónak esetleg nehéz eldönteni, hogy ez politikai éretlenség vagy tudatos szerepjáték, de aki évek óta ismeri és követi Magyar Péter „mozgását”, annak ez nem igazán felmerülő kérdés!
Egy azonban biztos: a háborúpárti politikusokkal folytatott mosolygós egyeztetések nem magyarázhatók félreértéssel. Itt már nem sodródásról, hanem tudatos irányról beszélünk!
És ez az irány, bármennyire is elegáns termekben és konszenzuális hangulatban rajzolódik ki, Magyarország számára korántsem megnyugtató!