2026. 01. 12.
Nyolcvanhárom évvel ezelőtt, 1942/43 fordulóján a magyar nemzet egy második Mohácsot szenvedett el. Egy idegen érdekekért vívott, keservesen értelmetlen háborúban pusztult el százezres nagyságrendben fiatal magyarok színe-java a Don-kanyarban, szinte egy egész nemzedék. Alig van magyar család, mely ne gyászolna valakit, ne idéznék fel a mai napig az elesett vagy hadifogságba hurcolt ifjú vőlegény, gyermek, családapa vagy férj nevét.
Mit jelent ez a ma élők számára? A nyilvánvaló és döbbenetes kegyetlenségű veszteségen túl meg nem született testvéreket, nővéreket, rokonokat, barátokat. Akikkel ma sokkal többen, s többek lehetnénk!
És azt is jelenti – jelentenie kell –, hogy nincs többé semmiféle idegen érdek és akarat, melynek magunkat alávetve, odadobjuk ismét fiatal magyarok életét!
Most megint a háború szelleme kószál Európa földjén, s a fojtogató légkörű, ablaktalan brüsszeli tárgyalótermekben is. Azok a felelőtlen és ostoba politikusok, akik – elfeledvén a néhány évtizede történtek tanulságát – újra az öldöklés poklába hajtanák földrészünk nemzeteit, talán nem tudják, mit cselekszenek! De ez nem ad felmentést számukra, s egyébként is kételkedünk ebben.
Hazánk számára viszont – mindannyiunk jövője szempontjából – egyetlen megoldás létezik: bármi áron ki kell maradnunk a soron következő háborúból! Ezzel nem csak magunknak, de a 83 évvel ezelőtt meghaltaknak is tartozunk. Csakis így nyerhet valamiféle értelmet az ő hősies áldozatuk!