2025. 12. 21.
Szeretet.
Minden emberben van ilyen érzés. A szeretet érzése. Még a legmogorvább emberben is. Az is szeret valakit.
A szeretet egyfajta függőség is, amelyről nem lehet leszokni. Az ember egyszer megérzi, megtapasztalja, milyen szeretetet kapni és utána vágyni fog reá.
Ha találkozunk elesett embertársainkkal, akkor tudjuk, ha szeretetet adunk nekik, akkor az jó, akkor azzal jót teszünk.
Szeretetet sokféleképpen lehet adni. Lehet öleléssel, figyelmességgel, udvariassággal, egy mosollyal, vagy néhány szóval, de leginkább olyan cselekedettel, amellyel bebizonyítjuk a másik számára, hogy a világban való létezése jó. Az ő létezése számunkra örömöt ad és ezzel biztosítjuk őt, hogy a nagyvilágban nincs egyedül.
A valódi szeretet ingyen van, mégis: ára van. Az ár az a végtelen fájdalom, melyet egy szeretett személy elvesztésekor érzünk. Ezzel fizetünk azért, hogy szerethettünk, s viszontszerettek bennünket. Megéri? Egyértelműen: igen! Emberségünk forrása, emberi létünk lényege és értelme mindez.
Van a néptánc világában egy szokás, illetve gyakorlat, amelyet „visszatanításnak” hívunk. Ez azt jelenti, hogy a néptáncegyesületek, néptánccsoportok egy-egy, hosszú évtizedekkel ezelőtt gyűjtött néptáncot, a gyűjtés forrásához visszamenvén, újra megtanítanak az ott élők számára. Mert előfordulhat, hogy generációk alatt elfelejtődnek azok az értékek – esetünkben táncok –, melyek egykor egyedivé tették a település hagyományait.
Advent időszaka az utolsó gyertya meggyújtásával, mely a szeretetet jelképezi és amely utal Keresztelő János személyére, aki Jézus eljövetelét hirdette, szintén visszatanítja az embereket a szeretet érzésére.
Milyen rémisztő, hogy az évente megtörténő „szeretet-visszatanítás” felfedi azt a szomorúságot, hogy egy év alatt elfelejthetjük a szeretet érzését átadni, és ha advent időszaka nem lenne, akkor csak karácsony idején emlékeznénk arra, hogy megszületett a megváltó, aki nem csekélyebb dolgot hajtott végre, minthogy életével, cselekedetei példájával megváltoztatta a Földön élő emberek életét. Megadva nekik az Istenbe vetett hit és alázat támaszát, megadva nekik újbóli eljövetelének ígéretét. S itt nem csupán arról van szó, hogy Jézus születésére emlékezünk, hanem azt megelőzően négy héttel elkezdjük kibontani a szívünket és a lelkünket, alázatosan szemléljük a világ dolgait, alázattal vagyunk a mindenható személye előtt.
A szeretet nem csupán egy egyszerű kifejezés. Megmozdít embereket, hogy másokért tegyenek és felhívják a környezetük figyelmét arra, hogy az erősnek van dolga azokkal szemben, akik életük egy szakaszában elesettek lettek, vagy akár teljes életük alatt valaminek a hiányában, nélkülözésben kell élniük.
Ha kimegyünk Debrecen főterére és szembefordulunk a Debreceni Református Nagytemplommal, s felnézünk annak tornyaira – ahogy annak idején Szabó Magda írónő is tette és ahogy a tornyok eszébe juttatták az ő szüleit –, úgy tekintünk mi is az egekben magasodó tornyokra, mintha drága szüleink előtt állnánk. Aki ezt megteszi, abban a pillanatban meg fogja tapasztalni, hogy mély alázattal és szeretettel áll nemcsak a szülei, a szerettei előtt, hanem a hit előtt is, mely az ő életét végigkíséri és Debrecen városa előtt, ami sokunknak a szülővárosát jelenti, másoknak élete jelentős állomását.
Ez olyan érzés, amely érzés pillanatát nem felejti el az ember. A Nagytemplom lába előtt kanyargó terek rengeteg fényében sétáló emberek úgy járnak-kelnek a vásárosok, kereskedők portékáit tekintve, mintha otthonukban lennének, ismerve annak minden szegletét.
Ez nem jelent mást, minthogy a debreceniek otthon vannak a városukban.
És mit ad nekünk az otthon érzése?
Biztonságot, megnyugvást, rejteket és szeretetet.
Így kapcsolódik össze a debreceni emberek lelke városunk szívével ott, a Nagytemplom lába előtt; ott, ahol várjuk szeretettel advent csodáját, a kis Jézus megszületését.