2025. 12. 02.
Kiemelt kép: Kálloy Molnár Péter; https://creativecommons.org/licenses/by/4.0/
A „megfakult pesti álom” álmát alussza már, „valahol szemhatáron” túl.
Elment.
El sem köszönt, hisz még maradni akart.
Tegnap óta nemcsak a hazai színésztársadalom, hanem mindenki, aki ismerte és aki nem ismerte, de szeretettel és örömmel figyelte játékát, döbbenten kellett tudomásul vegye: nincs többé.
Sablonos és közhelyes mondat ez és nem is igaz így. Van. Itt van közöttünk, az emlékeinkben, akik láthatták színészetének akár egy apró játékát is, akár a színpadon, akár a filmeken keresztül.
Nem ismertük egymást, bár közel laktunk és, ha összefutottunk, köszöntünk is egymásnak. Nem tudni, miért. Talán, mert egyidősek voltunk és voltak közös ismerőseink.
A debreceni Ady Gimnázium első drámás osztályából az első diák volt, akit felvettek a Színművészetire és színész is lett végül. Nagybetűs SZíNÉSZ!
Bohókás alakja mögött számos dráma és nehézség rejtőzött, melyet csak alakításain keresztül érezhetett a laikus néző. Arcjátékának, színészetének apró villanásai elárulták ezt.
Már akkor is, amikor a „Főnixben” játszott, a többiekkel, mint például Dugóval, avagy Gelányi Imrével és Csonka Valterrel, aki nincs már közöttünk. De lehetne még sorolni az ifjúkora legendás alakjait, akik közül sokan Debrecen ikonjaivá váltak. Ahogy ő is.
Ki ne emlékezne a „Beugró” szerepeire, vagy az „Üvegtigris” ellenőrére, de ott volt az „Angyalbőrben” a „Kisvárosban” is és még sokáig lehetne sorolni a szerepeit. Mind a színházi, mind a filmbéli szerepeit.
És a dalai. Hosszú ideig a „Pesti álom” zenéje forgott az autó lejátszójában és közben valahogy önmagamat is láttam a szürreális, de mégis reális utcaképhez tartozó „verklis képében az utca túl felén. Akinek nyakában saját sorsa, és aki fillérért dalba mondja, majd száz évre mosolyog felém.”
Játszott és szórakoztatott, miközben szerény alakja nem várt elismerést, de ahogy egy interjú során mondta; „…azért ez jó érzés. Mert tudod mi a jó benne? Hogy a JóIsten megsimogatja kicsit a fejedet.”
Elment egy legenda és nem is köszönt, talán mert még maradni akart.
„Szélsebes léptekkel
egy ismerős üzletbe térek,
az ajtó meghátrál gyorsan.
Az üvegkirakatban
megpillantom saját magam,
kezemben sétapálca van.
Megfakult pesti álom,
a verklist nem találom,
repülő zúg a ház fölött.
Bömböl egy autó hangfal,
de azzal a verklis dallal
megyek tovább a fák között.”
A mély gyászban vígasztalódást kívánunk családjának, szeretteinek és mindazoknak, akik kicsit is közel lehettek szeretetteljes személyéhez.
Elment a „fák között” és ő ott, odafenn, a régi nagyokkal készül most már az új szerepeire, mi pedig itt lent örökre emlékezni fogunk rá, még el nem jön a nagytalálkozás.