2025. 11. 01.
Súlyokkal megrakottan lépünk be a temető kapuján.
Mindenki kezében van valami. Ki-ki otthonról hozza a kis seprűt, a hogy szerettei emlékhelyét megtakarítsa. Még egy másik szatyorban gyertyák, mécsesek és a karokban virágok, legtöbbször krizantém van. Talán a színük is fehér vagy valami sötétebb, esetleg bordó vagy barna.
A világos és sötét ellentéte az, ami beléptet bennünket a temető kapuján, ahogy az élet és az elmúlás is. Talán nem is az általunk vitt holmik a nehezek, hanem a gondolatok, melyeket felhalmoztunk egy éven át, a szóban ki nem mondott, csak belül mormolt üzenetekként, egy-egy elhunyt hozzátartozó felé.
Ezeket hordozzuk egy éven át. Számonkéréseket, hogy miért ment el, hogy miért tette azt az életében, amit tett és miért nem gondolt ránk, miközben nem tudjuk azt kimondani a sok vád mellett, hogy köszönjük és nagyon szeretjük őt.
Hogy lehet egy elhunytat szeretni? Lehet. Ahogy a halál pillanatától vádlók és számon kérők az emlékeink, úgy az idő múlásával válnak azok „csak emlékekké” nem rossz vagy nem kimagaslóan széppé, hanem egyszerűen csak emlékké. Olyan emlékképek sorozata ez, amely az adott szerettünkhöz tartozik. Közös emlékképek a vele eltöltött időkről, a róla alkotott képünk, és a világban betöltött szerepének képei ezek.
Súlyosak, mert nincs közöttünk már, nincs testi valójában, nem beszélhetünk vele, nem tehetünk fel neki kérdéseket, nem mondhatjuk el véleményünket, az örömünket, a bánatunkat neki, amire ő a sajátos kis gondolataival válaszolhatna. Ehelyett maradnak a belső monológok az általunk feltett kérdésekre, az általunk alkotott válaszokkal. És ezek gyűlnek össze egy év alatt. Nagyon sok. Akik a mai nap, vagy a napokban belépnek a temetők kapuin, általában nem egy, hanem több szerettük sírját látogatják meg, teszik rendbe azt, helyezik el az emlékezés virágait és gyújtanak az elhunytak lelkéért gyertyákat, így a kopár sírköveket a lelkük üzenetével és a szívük érzéseivel díszítik fel. Ki-ki a maga módján. Ahogy a lehetőségeik engedik. Szerényen vagy az elhunyt kívánsága szerint, de ez mindegy is. A lényeg, hogy ott van.
A lényeg, hogy ilyenkor zarándoklatot teszünk szeretteink emlékéért és a zarándoklatot megelőző egy esztendőben felhalmozott lelki és szívbéli súlyokat sírjaiknál a velük folytatott párbeszédben, melyet mindenki magában mond el, hagyjuk a felhők közé felszállni. És gondoljanak abba bele, abba az érzésbe, amikor kilépnek a temető kapuján, hogy a súlyos zarándoklat után beülve az autójukba vagy hazasétálva arra gondolnak, csak jó, hogy kimentünk a sírokhoz.
Majd este mindenki a saját magányában – még akkor is, ha családja körében teszi ezt – meggyújt egy-egy mécsest vagy gyertyát és a halál óta egyre inkább láthatatlanná vált könnyeket belül gördíti le, ahol a szív eléje áll a könnyeknek, magába szívja azokat és minden egyes dobbanásával üzeni az elhunytak lelkének, hogy soha nem felejtjük el őket.
Fotók: 1693.hu