2025. 05. 12.
Az Ápolók Nemzetközi Napján hálás szívvel gondolunk mindazokra, akik – akár hivatásszerűen, akár csak alkalmilag – de elesett, támogatást igénylő embertársaik segítségére vannak normális életkörülményeik fenntartásában, szenvedéseik enyhítésében.
Debrecenben sok évszázados hagyománya van a betegekről, rászorultakról való gondoskodásnak. Az első ilyen „intézmény” a Boncz-féle ispotály volt, melyet a névadó Boncz László és felesége, Orsolya asszony hoztak létre 1529. március 6-án, a Csapó utcán. Ekkorra datálódik legalábbis az a rendtartás, melyet az alapítók kérésére a városi tanács írásba foglalt.
A város „falán” túl is – ami sáncárok volt valójában – létesült ispotály, ez az egykori Boldogfalva egy kicsiny részén volt, a mai Ispotály utca környékén. 1704-ben ide költöztették át az időközben kibővült Csapó utcai ispotályt, s még ugyanekkor felépült itt a református templom is, mely 1736-ban tornyot kapott. Egy 1784-ből ránk maradt összeírásból tudható, hogy nagyjából 70-110 fő között lehetett az itt élő idősek, betegek és más elesettek állandó száma, akikről az egyház igen nagy odaadással gondoskodott. A segítésből nem csekély részt vállaltak városunk önzetlen polgárai is, akik jórészt pénzbeli és természetbeli adományokkal járultak hozzá a terhekhez. A 19. század második felében újabb bővítések történtek, amelynek révén még több rászorulót tudtak ellátni.
Az Ispotály-telep és környéke az 1910-es években
Forrás: maps.hungaricana.hu
A református ispotálytelep létének és működésének az 1944. június 2-i terrorbombázás vetett véget, amikor megsemmisült a templom, az iskola és az óvoda, a női ispotály és más épületek is, egyedül a férfi ispotály maradt viszonylag épen, mely ma a MÁV területén található.
Az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázást túlélt férfi ispotály épülete napjainkban
Az ispotályt különösen megpróbálta az 1739-es pestis-, majd az 1831-ben kitört kolerajárvány. Mindkét alkalommal több ezren haltak meg a városban – egészen rövid idő alatt –, s szükségkórházakat is kellett ekkor létesíteni.
Ha a debreceni betegápolás történetéről beszélünk, nem szabad elfeledkezni Kossuth Zsuzsannáról (a cím fölötti képen) sem, aki híres bátyját követve érkezett a cívisvárosba 1849 elején. Kossuth Lajos itt nevezte ki őt a szabadságharc összes tábori kórháza főápolónőjének az év áprilisában, s a 32 éves nő a Cegléd utcán (ma Kossuth utca) állította fel hivatalát. A hivatal feladata az időközben létesült 72 tábori kórház ellátása és az állandóan jelentkező önkéntesek beosztása volt.
Kossuth apánk leánytestvére így fogalmazta meg ekkor – egyszerű szavakkal – hitvallását: „Amit teszek, minden magyar asszony kötelessége, hiszen katonáink a csatatéren értünk véreznek, a mi feladatunk tehát, hogy sebeiket bekötözzük.”
Napjainkban Debrecenben a betegápolást elsősorban az erre szakosított intézmények végzik, de a cívisváros is nagy mértékben kiveszi a részét az elesettek, rászorulók ellátásából, ápolásából. A Városi Szociális Szolgálat keretein belül – többek között – házi segítségnyújtást, idős és demens-idős személyek nappali ellátását, valamint fogyatékos személyek ellátását biztosítják. Az idősek otthonában és az idősek nappali és fekvőbeteg-ellátójában is végeznek ápolási, gondozási tevékenységet.