Jubilálunk! Mint sarki éjszakában az Aurora Borealis, úgy bontakozott ki hazánk politikai palettáján az új reménység, aki – követői és saját nárcisztikus szereplési vágya szerint – megváltja Magyarországot és „megszabadítja az országot Orbántól és bűnös rendszerétől”.

Egy éve tart a roadshow, melynek során „az ország Robin Hood-ja” minden alkalmat megragad, hogy mantraként felmondhassa az összes – évek óta hangoztatott – közhelyet a kormánnyal szemben. Sorra járja a kisebb-nagyobb településeket, hinti az igét és árulja a reményt az őt követő embereknek. Többségében azoknak, akik az elmúlt 15 évben hittek a teljesen tehetetlen, politikailag impotens ellenzéki pártoknak. Azoknak, akik vak gyűlölettel fordulnak a jelenleg regnáló hatalom felé és már bárki mellé oda állnak, aki csak egy kis reményt ad nekik ama tekintetben, hogy az általuk gyűlölt miniszterelnök megbuktatható.

Oly erős ez az érzés, hogy sokakban minden józan észt felülír. Nem számít, hogy a Messiás hazugságot hazugságra halmoz (nem leszek politikus, nem megyek az EU-ba, nem kell a mentelmi jog), az sem érdekes, hogy ittasan lányokat molesztál és bűncselekményeket követ el, sőt az sem, hogy saját szavazóit (vagyis őket, a követőit) és képviselőit minősíthetetlen jelzőkkel illeti. Mert reményt ad a gyűlöletüknek. Neves (nem NER-lovag) közéleti emberek hívták és hívják fel a figyelmet, hogy az „igazmondó juhász” nagyotmondásai, ígéretei valójában hazugságok vagy kivitelezhetetlen vágyálmok, és hogy a fiatalember nem kiegyensúlyozott mentálisan. Mint falra hányt borsó, látszólag úgy pergett le minden a Messiás úrról. A hívek kritikátlan lelkesedése mind magabiztosabbá tette és lassan azt is elhitte magáról, hogy ő államférfi, hiszen már Manfred Weber úrral is kezet foghatott.

Aztán, ahogy a mesékben lenni szokott, történt valami. Hősünk, legendás fehér slimfit-ingjében, bement jubilálni a Partizánba, de hamar kiderült (mesei fordulattal élve): a király meztelen. A nemzet Robin Hood-ja – aki majd visszaszerzi a nép pénzét az „orbánmészároslőrinctől” és szétosztja a rabigában senyvedő, kifosztott emberek között –, úgy tűnik, mégsem a nép egyszerű gyermeke, hiszen – ha minden igaz – 90 milliós értékpapír-vagyonnal rendelkezik. Ráadásul, ha az értesülések helytállóak, talán lehetséges, hogy ezen vagyonállományhoz vagy egy részéhez nem egészen jogszerű úton juthatott? Nem tudjuk, a nyomozás mindenesetre folyamatban van.

Mindez nem volt elég, mert az is kiderült, hogy a magyarság Tartuffe-je a pontos idő iránt is nagyfokú érdeklődést mutat. Az idő fontos dolog, különösen akkor, ha olyan kényes és kényelmetlen kérdést kapunk, amire nem tudunk vagy nem akarunk válaszolni.

Mint ahogy Moliére darabjában, itt is kibújt a szög a zsákból: az álszent itt áll előttünk a maga valójában. Éles helyzetben nem képes tolerálni az ellenvéleményt, nem ura saját érzelmeinek és ami a legfontosabb: manipulál. Mindent és mindenkit. Csak az általa érzékelt valóság létezik. Aki vagy ami nem illik ebbe, az a „Tóni műve”, függetlenül attól, milyen tények támasztják alá az adott témát.

Nagy a baj, tisztelt közönség! Moliére darabja a színpadon játszódik, de ez a műsor itt és most, a valóságban. És a játék a mi bőrünkre megy! Az „igazmondó juhász”, a nép Robin Hood-ja, a Messiás, mind csak álca, az igazi arc az álszent, mindenkit manipuláló Tartuffe-é. A színdarabban az uralkodó tesz igazságot, itt ez reánk, választókra vár. Az interjúból – ami egyébként a baráti médiában zajlott – reméljük, nagyon sok, józan gondolkodású választópolgár számára világossá vált, hogy az az ember, aki egy számára kellemetlen kérdés miatt így hisztizik, önmagát ismétli, közhelyeken kívül semmit nem tud mondani a közös jövőnkről, az nem lehet alkalmas Magyarország vezetésére. Bízunk abban, hogy a választók igazságot tesznek és „hősünk” – az időről időre fel-fel tűnő Aurora Borealishoz hasonlóan – csak egy átmeneti jelenség lesz hazánk politikai horizontján.