Fekete betűs napként íródik be 2024. október 17. a magyarok naptárába: aznap reggel arról értesültünk, hogy Kozma Imre atya itt hagyott bennünket, míg délután egy másik letaglózó hírrel szembesültünk: Potápi Árpád János is elment, váratlanul, fájdalmasan fiatalon.
Mindkettőjük életútja meglehetősen közismert. Egy fontos közös szál van bennük: értünk, magyarokért tevékenykedtek és kikezdhetetlen érdemeket szereztek ebbéli működésük során!
Kozma atya személye az elmúlt évtizedekben fogalommá nemesedett. Irgalmasrendi szerzetesként 1989-ben megalapította a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, melyet haláláig vezetett. A szervezet tevékenysége a jelenlegi határokon is túlnyúlott; a romániai forradalom idején teherautókkal szállítottak segélyszállítmányokat a szükséget szenvedőknek, majd 1991-ben és utána sebesültek százait menekítették ki a polgárháborús délszláv területekről, valamint menekültek ezreiről gondoskodtak. A szeretetszolgálat – mottójához híven („A hit védelme és a szegények szolgálata”) – természetesen idehaza is gondoskodott a bajbajutottakról: a mindennapos tevékenységen túl a 2010-es vörösiszap-katasztrófa idején az elsők között cselekedtek.
Potápi Árpád János 2014 után vált igazán széles körben ismertté, mint a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára. Eme tevékenysége során sokat tett az anyaországi magyarok és a székelyek közötti kapcsolatokért, de a bukovinai székelyek és a mádéfalviak kapcsolatépítésében is tevékenyen részt vett. Nagyon sokat dolgozott a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium újraalapításáért és a beregszászi – szintén egykori vezérlő fejedelmünk nevét viselő – Kárpátaljai Magyar Főiskola fejlesztéséért.
Két katona halt meg október 17-én: Jézus katonája, aki hitünkért s a szegényekért dolgozott fáradhatatlanul, kicsivel utána pedig – ahogyan Semjén Zsolt fogalmazott – „a magyar nemzetpolitika hű katonája” követte őt.
Ők, kiket a jó Isten magához szólított közülünk, különösen fájóak, mert tudjuk: igaz, önzetlen emberek voltak. Minden eztán eljövő napon hiányozni fognak, de erősen bízunk: lesznek, kik emlékükhöz méltóan nyomdokaikba lépnek majd!